Van abban valami szörnyen kiábrándító, amikor hazaérve a munkádból egy jó fárasztó nap után, ledobod a táskád az előszobában, kiveszel egy túró rudit a hűtőből, elkezded majszolni, leülsz a fotelodba, bekapcsolod a tévét, és abban egy fickó valagát látod, amint épp azzal van elfoglalva, hogy gipszbe önti saját hímtagját, miközben a remek műsor helyszínéül szolgáló villa többi, szintén alacsonyabb létformán megrekedt lakója ezen megszakad a röhögéstől.
Hirtelen feleszmélsz az enyhe sokkból, és egy laza csuklómozdulattal már váltod is a csatornát, majd értetlenül kezded nézegetni a távirányítód elejét, hátulját, hogy mégis mi lehet vele, esetleg kifogyott az elem, vagy mi a gond, ugyan miért nem vált...
Aztán rájössz, hogy váltott az, csak éppen tök ugyanaz megy a másik csatornán, annyi különbséggel, hogy talán a szereplők egy kicsit más színű ruhában vannak.
Nos, ahová a hazai televíziózás eljutott az valami olyan mélység, ahová még magam sem képzeltem volna, hogy el lehet jutni, mondjuk olyan 10 évvel ezelőtt. És ami még rosszabb, hogy nem igazán látni a lejtő alját. Van ennek valahol vajon egy végállomása? Azt kell mondanom, hogy nem biztos. Most már kezdem elhinni, hogy akár ténylegesen el lehet vinni ezt az egészet egészen odáig, ahogy azt Mike Judge utópisztikus filmjében a "Hülyék Paradicsomában" bemutatja, hogy a nem is olyan távoli jövőben a heti mozifilm sláger címe az lesz, hogy "A segg", és ebben másfél órán keresztül mutatnak egyetlen szőrös feneket, a közönség legnagyobb örömére, a tévében pedig minden este a "Jaj a tököm" című műsort adják, melyben a műsor főszereplőjét hétről hétre mindig újabb és újabb módokon rúgják, ütik, harapják tökön (és ezen kívül más nem történik)!
Hirtelen feleszmélsz az enyhe sokkból, és egy laza csuklómozdulattal már váltod is a csatornát, majd értetlenül kezded nézegetni a távirányítód elejét, hátulját, hogy mégis mi lehet vele, esetleg kifogyott az elem, vagy mi a gond, ugyan miért nem vált...
Aztán rájössz, hogy váltott az, csak éppen tök ugyanaz megy a másik csatornán, annyi különbséggel, hogy talán a szereplők egy kicsit más színű ruhában vannak.
Nos, ahová a hazai televíziózás eljutott az valami olyan mélység, ahová még magam sem képzeltem volna, hogy el lehet jutni, mondjuk olyan 10 évvel ezelőtt. És ami még rosszabb, hogy nem igazán látni a lejtő alját. Van ennek valahol vajon egy végállomása? Azt kell mondanom, hogy nem biztos. Most már kezdem elhinni, hogy akár ténylegesen el lehet vinni ezt az egészet egészen odáig, ahogy azt Mike Judge utópisztikus filmjében a "Hülyék Paradicsomában" bemutatja, hogy a nem is olyan távoli jövőben a heti mozifilm sláger címe az lesz, hogy "A segg", és ebben másfél órán keresztül mutatnak egyetlen szőrös feneket, a közönség legnagyobb örömére, a tévében pedig minden este a "Jaj a tököm" című műsort adják, melyben a műsor főszereplőjét hétről hétre mindig újabb és újabb módokon rúgják, ütik, harapják tökön (és ezen kívül más nem történik)!
No de mint azt már talán észrevettétek, ez nem egy "szapulós blog", úgyhogy próbáljunk meg az ilyen irritáló dolgokhoz is konstruktívan hozzáállni, és nézzük meg, mi mindent tudunk tanulni belőle!
Meg fogtok lepődni, mert nagyon is sokat!
A valóság-show maga, mint az a nevében is benne van, rengeteget megmutat magából, a való világból. Aki tudja nyitott szemmel nézni, és nem csak azon kacarászni, hogy kinek mennyi fanszőrét tépte le a gipsz, amikor levette a nemi szervéről, az rengeteg dolgot tanulhat meg ezekből a show műsorokból a világunkra nézve.
Kezdjük mindjárt ezzel a ténnyel, hogy leülsz főműsoridőben a tévéd elé, és bármelyik fő csatornára kapcsolsz, ugyanúgy villa-lakók rohangálnak benne félpucéran.
Ez például tökéletesen illusztrálja az úgynevezett "a választék illúziója" nevű manipulációs technikát, azt a furcsa szituációt, amikor prezentálnak feléd bizonyos választási lehetőségeket, amiktől te azt hiszed, hogy itt most akkor TE választasz, miközben a lényeges kérdésekbe semmi de semmi beleszólásod nincsen, csupán századrangú részletkérdésekben kapsz választási lehetőséget. Ismerős? Igen választhatsz, hogy egy német vagy egy francia tulajdonú csatornán akarod megnézni ugyanazt a műsort, és megválaszthatod, hogy a fekete hajú barna szemű szilikonszájú lányt akarod hisztizni látni, vagy a szőke hajú kék szemű szilikonszájú lányt akarod hisztizni látni. Igen, a választás a tiéd. Csak éppen a választási lehetőségeid között semmi érdemi különbség nincsen. Így működnek a tv csatornák, a parlamenti választások, és az összes többi hasonló szituáció...
De mi ez a "valóság-show", és miért kell nekünk ezt minden nap főműsoridőben nézni?? Persze gondolhatnánk, hogy ezek a műsorok úgy jöttek létre, hogy valamelyik kontinensen a nagy tudású, kreatív tévés elmék gondosan feltérképezték a nézői "igényeket", majd összegyúrták ezek alapján azt a műsort, ami a legtöbb nézői igényt elégíti ki egyszerre, és hogy minél többen élvezhessük az így létrejött "tökéletes műsorkoncepciót", ezért benyomják nekünk főműsoridőbe, egyidejűleg az összes nagy csatornán. Ez a gondolkodásmód azonban erős naivitásról árulkodna a részünkről.
Az első és egyben legfontosabb, amit meg kell ezzel kapcsolatban értenünk, hogy ezeket a műsorokat nem egyszerű "tévés emberek", hanem nagyon magasan képzett pszichológusok dolgozzák ki. (Természetesen nem itt Magyarországon. Ezeket a műsorokat licencelik nemzetközi cégektől, amik kifejezetten ilyen tévés programok kidolgozására szakosodtak.)
Azért kell nekünk ezeket főműsoridőben nézni, mert ezek a pszichológusok aprólékosan kidolgozták számunkra azokat a tv-s programokat (és egy percig ne gondold, hogy véletlenül hívják őket "programoknak"), amik a legjobban alkalmasak a gondolkodásmódunk olyan irányú átformálására, ami a tervezett új világ szempontjából kívánatos.
Miután ezeket a formulákat sikeresen kidolgozták, szeretnék biztosítani, hogy minél több alany nézze végig az "átnevelő programot", ezért lehetőleg a főműsoridőbe teszik az összes csatornán. Pontosan tudják, hogy az emberek 90%-a dolgozik, és csak este 6 és 10 között van lehetősége "kikapcsolódni" illetve "bekapcsolódni" az adásba, úgyhogy amit ebbe az időszeletbe tesznek a műsorba, a lakosság nagy része azt fogja nézni. Ezért van hát, hogy ebben az időszeletben kapjuk a legeslegagybomlasztóbb műsorokat, mint a híradó, a szappanopera vagy a valóságshow.
Térjünk akkor rá erre a "valóságshow"-ra, és hogy ez a "program" pontosan milyen célokat is szolgál. Ez az egész koncepció nagyon aprólékos tervezői munkát feltételez, mert nem egy, hanem több tucat viselkedéstani modifikációs programot sikerült összegyúrniuk egyetlen műsorba, de ez érthető, hiszen mint említettem, elég rövid az az időszelet, amikor szinte az egész lakosság egyszerre ültethető le a TV elé, ezért ebbe a néhány órás blokkba bele kell passzírozni az összes fontos viselkedéstani modifikációs programjukat.
Itt most megpróbáljuk csak a legfontosabb aspektusait összeszedni a valóság-show-nak, mert különben itt ülhetnénk egészen reggelig, ha minden apró részletére ki akarnánk térni ennek a rendkívül komplex agymosásnak.
1. Kezdjük talán a legérdekesebbel, és azzal, ami talán a legkevésbé szúr szemet az átlag néző számára (a többi ehhez képest sokkal nyilvánvalóbb lesz).
Ezt az elsőt úgy fogom hívni, hogy az "elimináció".
Ha megkérdezném, hogy mi az a közös vonás, ami az összes show-műsorban fellelhető, de nem csak a valóság-showk-ban, de az ezekkel erősen rokon "tehetség kutató" showk-ban és hozzá hasonlókban is, akkor biztos lenne olyan, aki jelentkezne, és helyesen rámutatna, hogy az, hogy egyrészt a szereplők együtt laknak egy villában, másrészt pedig az, hogy minden héten "kiesik" közülük valaki.
Nos, ha a legmélyére nézel ezeknek a műsoroknak, hogy mi a fő, meghatározó vonaluk, akkor azt találod, hogy mindig x darab versenyző indul el, és ahogy halad a műsor, minden héten kiejtenek közülük valakit, míg a végén csak egyetlen egy maradhat. Csak EGY maradhat... tudod, mint a Hegylakóban.
És akkor mi van, mondod, ezt hívják versenynek, ugyan mi érdekes van ebben?
Nem, a dolog nem ilyen egyszerű. A "versenyeken", úgy általában, a szereplők együtt vesznek részt, megmérkőznek, és aztán kihirdetik közülük a győztest, de itt, ahogyan azt a szlogenjükben is fennhangon hirdetik, az elimináción van a hangsúly, "itt a lét a tét". Itt minden héten valaki teljesen megsemmisül, legalábbis a show szempontjából. Pakolhat, mehet haza, neki annyi, a karaktere amit a műsorban kapott, megszűnik létezni.
Ez neki nyilván hatalmas dráma, hiszen minden vágya az volt, hogy ott lehessen, és hogy nekünk is az legyen, jöhetnek az érzelmes búcsúzkodások a többiektől, a halk zongorakíséret mellett, stb.
Az emberek hihetetlenül alábecsülik ezeknek a műsoroknak az elménkre gyakorolt hatását. Mert az egy dolog, hogy mondjuk van egy "vicces" vetélkedő, ahol a vesztes lába alatt megnyílik a talaj, és elnyeli a föld, ez így még önmagában nem lenne annyira vészes, de amikor az ember naponta megnéz három-négy olyan show-t, amiben a vesztest rendre eliminálják, akkor egy idő után ez annyira természetessé válik, annyira beleissza magát a hétköznapi gondolkodásmódjába, hogy megszokja, hogy "csakis a győztes maradhat talpon"!
Az élet végül is egy nagy eliminációs játék, nem igaz? A győztes benn marad, a vesztes kiesik. A vesztest felfalják. A vesztesnek nincs tovább. Ez a dolgok természetes rendje, vagy nem?
Legalábbis ez az, amit az egésszel az agyadba kívánnak vésni, hogy "csak egy maradhat", és hogy ezért meg kell küzdeni.
És ha elég sok ilyen műsort nézel, hidd el nekem, hogy ez komolyan fogja befolyásolni azt, ahogy az élet fontos kérdéseihez és az embertársaidhoz hozzáállsz.
Azért az se kerülje el a figyelmünket, hogy ez pontosan ugyanaz a gondolatvilág, amire a Darwin-féle evolúció elmélet is felépül, a szelekció, hogy csak a "legfittebb maradhat életben". És ha lenne időnk arra, hogy hosszasan visszafejtegessük a fonalakat, akkor bizony azt találnánk, hogy akik ezeket a show műsorokat ma tervezik (ezek a komolyan képzett pszichológusok), lényegében rokoni, leszármazotti kapcsolatban állnak azokkal az emberekkel, akik annak idején az evolúció elméletet is kidolgozták. Charles Darwin és Thomas Huxley ("Darwin buldogja", az UNESCO elnök Julian Huxley, és a "sci-fi" iró Aldous Huxley nagyapja) annak a kornak a nagy pszichológusai voltak - mondhatjuk így is.
Nem, mielőtt nekem estek, nem állítom, hogy nincs evolúció, csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy az evolúció elmélet az akkori pszichológiai manipulációs célok mentén született meg, és ezeket a manipulációkat erősítik tovább ezzel a sok eliminációs játékkal napjainkban. A lényeg, hogy az egész gondolkodásmódod a másik elpusztítására irányuljon, hogy azt gondold, hogy a siker egyenlő a másik ember kigolyózásával.
Persze ez az egész, úgy ahogy van, egy nagy átverés, mert az élet nem egy zéró összegű játék. Nem csak úgy lehet örömet vagy vagyont szerezni, ha azt valaki mástól elveszed, sőt!
Ha az emberek elkezdenék a kooperatív gondolataikat elővenni a kompetitív hozzáállás helyett, és néha összefognának, azt a furcsa dolgot tapasztalnák, hogy a végén mindenki jobban járna a közösségben, mint a kompetitív, egymást elimináló stratégia mellett maga a győztes.
Ha még nem tűnt volna fel, a rendszer attól fél a legjobban, hogy esetleg összefogunk!
Ezért kell annyira megerősíteni és bevésni a kompetitív viselkedésformákat, hogy eszedbe se jusson összefogni, mindig azt keresd hogyan lehet kifúrni a másikat. Erre a valóság-show pedig tökéletes, hisz az egész erre a taktikázásra épül, hogy ki kit tud megfúrni, mert ugye csakis EGY maradhat! Az visz mindent. A többiek pedig elhullanak.
A valóság-show lényege ugyebár az, hogy a delikvensek élik a kis életüket a villában, ami teljesen be van kamerázva, te pedig kukkolhatod őket, akár a nap 24 órájában.
Kezdjük ott, hogy a kukkolás már maga egy aberráció, és nem szeretnék itt senkit sem megbántani, de aki másokat szeret kukkolni, az valljuk meg, nem egy egészséges viselkedés. Ezek pedig kifejezetten azt szeretnék, ha a TV segítségével aberrált viselkedésformákat tudnának kialakítani benned. Minél aberráltabbá tudnak tenni, annál jobb (nekik). Egy egészséges pszichén ugyanis sokkal kevésbé lehet "fogást találni", egy olyat sokkal nehezebb belevinni természetellenes, másokat vagy önmagát pusztító dolgokba...
De még csak nem is ez az aberrált magatartásforma a számukra a leglényegesebb, hanem maga a tény, hogy ahogy a szereplők be vannak kamerázva, és te kukkolod őket, azzal ezt az egész viszonyt megszokod, és szépen lassan teljesen elfogadod.
Eltelik pár hónap, és amikor teljesen bekamerázzák az utcádat, az aluljárókat, a buszmegállókat... egyetlen ember nem szól egyetlen szót sem, nem tiltakozik senki, hogy nem igazán tartja jó ötletnek, hogy egy központból figyeljék minden mozdulatát, és még videoszalagra is felvegyék, mikor és hol vakarta meg a fenekét. Egyszerűen megszoktatják veled ezt az egészet, elfogadtatják azáltal, hogy teveled is ugyanúgy kukkoltatnak másokat, ezáltal ez egy idő után már természetessé válik, és nem lesz "idegen", ha téged is kukkolnak valahonnan.
Ha még emlékszel, a legelső ilyen valóság-show-t még úgy is hívták, hogy "Big Brother", a Nagy Testvér-ről, a diktátor rendszerről, aki Orwell könyvében figyeli az emberek minden mozdulatát. És ez a legmeghökkentőbb, hogy még csak nem is kell titkolniuk a céljaikat, mindent nyugodtan lehet a nevén nevezni, még akkor sem látjuk, hogy mire megy ki a játék. (Ezen ők, biztos vagyok benne, hogy hatalmasakat röhögnek otthon esténként.)
Még egyszer hangsúlyozom, Orwell és Huxley könyvei (1984 és Szép Új Világ) nem sci-fik, hanem konkrét tervek az új világ szerkezetére. Mindketten tagjai voltak a Fábián Társaságnak, amely magas rangú elit tudósokat egyesített, akik azt kapták feladatul, hogy dolgozzák ki az ideális társadalmat, ami a vezetői elit réteget legjobban kiszolgálja.
A Big Borther jellegű tv műsorok állandó nézésével lényegében hozzászoktatod magadat a kiépülőben lévő tényleges Big Borther rendszerhez.
A kamerák már ott vannak a valóságban is, és téged is állandó megfigyelés alatt tartanak térfigyelő kamerák és műholdak segítségével. Ha úgy tetszik, te is egy játékos vagy egy sokkal nagyobb valóság-show-ban. És még csak jelentkezned sem kellett!
De még csak nem is ez az aberrált magatartásforma a számukra a leglényegesebb, hanem maga a tény, hogy ahogy a szereplők be vannak kamerázva, és te kukkolod őket, azzal ezt az egész viszonyt megszokod, és szépen lassan teljesen elfogadod.
Eltelik pár hónap, és amikor teljesen bekamerázzák az utcádat, az aluljárókat, a buszmegállókat... egyetlen ember nem szól egyetlen szót sem, nem tiltakozik senki, hogy nem igazán tartja jó ötletnek, hogy egy központból figyeljék minden mozdulatát, és még videoszalagra is felvegyék, mikor és hol vakarta meg a fenekét. Egyszerűen megszoktatják veled ezt az egészet, elfogadtatják azáltal, hogy teveled is ugyanúgy kukkoltatnak másokat, ezáltal ez egy idő után már természetessé válik, és nem lesz "idegen", ha téged is kukkolnak valahonnan.
Ha még emlékszel, a legelső ilyen valóság-show-t még úgy is hívták, hogy "Big Brother", a Nagy Testvér-ről, a diktátor rendszerről, aki Orwell könyvében figyeli az emberek minden mozdulatát. És ez a legmeghökkentőbb, hogy még csak nem is kell titkolniuk a céljaikat, mindent nyugodtan lehet a nevén nevezni, még akkor sem látjuk, hogy mire megy ki a játék. (Ezen ők, biztos vagyok benne, hogy hatalmasakat röhögnek otthon esténként.)
Még egyszer hangsúlyozom, Orwell és Huxley könyvei (1984 és Szép Új Világ) nem sci-fik, hanem konkrét tervek az új világ szerkezetére. Mindketten tagjai voltak a Fábián Társaságnak, amely magas rangú elit tudósokat egyesített, akik azt kapták feladatul, hogy dolgozzák ki az ideális társadalmat, ami a vezetői elit réteget legjobban kiszolgálja.
A Big Borther jellegű tv műsorok állandó nézésével lényegében hozzászoktatod magadat a kiépülőben lévő tényleges Big Borther rendszerhez.
A kamerák már ott vannak a valóságban is, és téged is állandó megfigyelés alatt tartanak térfigyelő kamerák és műholdak segítségével. Ha úgy tetszik, te is egy játékos vagy egy sokkal nagyobb valóság-show-ban. És még csak jelentkezned sem kellett!
Aztán sorolhatnánk még a pszichológia manipulációkat, amiket pusztán azzal érnek el, hogy milyen jellegű szereplőket választanak be ezekbe a showk-ba, és hogy milyen szituációs gyakorlatokba helyezik őket.
Ha azt gondolod, hogy a szereplőválogatás úgy történik, hogy "nézzük, ki a jó fej", akkor nagyon de nagyon ki kell ábrándítsalak. És ha nekem esetleg nem hinnél, hallgasd meg Olivért a Fábry show-ban, aki kikotyogta, hogy több száz kérdéses pszichológiai tesztet töltetnek ki a jelentkezőkkel, és hogy az ő szavait használjam "nem azért, mert az intellektuel embereket keresik". Azt hiszem, nagyon finoman fogalmazott.
Nem tudom ez kinek nyilvánvaló, kinek nem, de a legtöbb viselkedésformánkat más emberektől vesszük át.
A gyermek elkezdi ismételgetni amit a szüleitől lát, amit a csoporttársaitól lát, amit a környezetében lát, hogy aztán ezekből szintetizálja össze saját személyiségét, saját viselkedési formáit.
A TV korszak előtt főleg a szülők és csoporttársak voltak azok, akikkel sok időt töltött együtt egy fiatal, így az ő személyiségi jegyeik voltak a legmeghatározóbbak a saját személyisége kialakításánál.
Ma azonban már egy átlag fiatal több időt tölt a TV előtt, mint barátaival, vagy akár szüleivel, így a viselkedés formáira is nagyobb hatást fejtenek ki a TV-ben szereplő karakterek.
Ez pedig kiváló lehetőséget ad a pszichológusok számára, hogy miután kiötölték, hogy milyen személyiségi jegyeket szeretnének viszontlátni az új világ egyedeiben, utána már csak annyit kell tenniük, hogy lehetőleg ezekkel rendelkező embereket toboroznak be a tévé műsoraikba, és lehetőleg olyan szituációs gyakorlatokba helyezik őket, amik elősegítik, hogy ezek a jegyek erősen meg is nyilvánuljanak. Hadd szóljon a show, aztán mindenkinek lehet utánozni őket otthon, a magánéletben, tessék csak...
A TV persze csak egy eszköz, lehet használni jóra vagy rosszra, aszerint, hogy kinek a kezében van ez a fegyver.
Képzeld, mennyivel más lenne a légkör, mennyire mások lennének az emberek körülötted, ha nem Benkő-ket, Pákó-kat, meg villalakókat virítanának a képernyőkön egész nap, hanem az értékes magyar embereket, akikre fel lehet nézni, akikről pozitív mintát lehet venni. A legtöbben persze először kiábrándultak lenének, mert nem lenne többé technokol rapid a fogkefén, meg dugi-huzi a toalettben, de aztán hidd el nekem, amikor megszoknák, egy idő után azon lepődnének, hogy voltak képesek ezeket a mostani adásokat végignézni azelőtt... A TV segítségével szó szerint meg lehet formálni egy társadalmat, be lehet sugározni az emberek fejébe a kívánt viselkedési formákat, és ha elég kitartóan csinálod, akkor szinte már nem is lehet többé "visszaprogramozni" az embereket, mert egy idő után a dolog már annyira természetessé válik számukra, hogy már azt sem fogják érezni, hogy programozva vannak. Biztos vagyok benne például, hogy sokan vannak, akik totál nem is értik, hogy miket hordok itt most össze...
Ne tessék félreérteni, én nem papolni jöttem ide, és még csak azt sem állítom, hogy aki 13 éves korában szexel, abból csúnya rossz ember lesz. Nem erről van szó, hanem pusztán arról, hogy a pszichológiai kutatások világosan kimutatták, hogy ha sikerül elérniük, hogy egy fiatal a pubertás környékén már több partnerrel létesítsen szexuális kapcsolatot, és megszokja a váltogatást, akkor nagyon komoly az esélye, szinte garantált, hogy soha nem lesz képes az életében stabil kapcsolatot kialakítani az ellenkező nemmel.
Hogy ez miért jó, mármint a programozóinknak? Már sokszor beszéltünk róla, hogy a család egy nagyon nemkívánatos dolog az új világban, mint ahogy a nemzetek és a vallások sem. Ezek mind olyan emberi kapcsolatokon alapulnak, amik összetartanak emberi közösségeket. Az új világban az egyetlen közösségi forma az Állam akar lenni, és minden mást le kívánnak bontani, ami az ő szemükben "konkurálhatna" ezzel. Ezért van ez a sok valóság-show és ez a számtalan film, amiben az alkalmi, "csak semmi komoly", "csak szexre kellesz" kapcsolatokra próbálják rászoktatni a fiatalokat.
Még persze lehetne folytatni a sort, de most nem tesszük, mert az írás így is hosszúra sikeredett. Összefoglalva a lényeget, a "valóság-show" nem más, mint ami a nevében is benne van: a valóságról egy show. Modellezi a valóságot, abban a formában, ahogy azt nagyban is szeretnék látni. Azt hogy állandó megfigyelés alatt vagyunk, mint laboratóriumi állatok, az életben egymást marjuk, fúrjuk, elimináljuk a siker érdekében, mindenki mindenkivel szexel, komoly kapcsolat, kötődés nélkül, mindenkinek szilikon szája van, pszichológiailag instabil személyisége...
Kifejezetten szeretik megmutatni nekünk, amit utána megcsinálnak majd velünk, egyrészt hogy szokjuk, és ne nagyon ellenkezzünk a társadalmi változásokkal szemben, másrészt hogy az aberrált gondolkodásukkal minket is átfertőzzenek, és mi is szinte eggyé váljunk velünk. Asszimilálni próbálnak minket.
Persze elég erőszakosan, szinte semmi választási lehetőséget nem hagyva, bárhova kapcsolsz ugyanazt a "programot" fogod kapni, talán egy kicsit más ízesítéssel, de semmi lényeges különbséggel.
Hogy egy kis pozitívat is mondjak, választás azért mindig van, és persze nem is olyan bonyolult rájönni, hogy hogyan. Van a tv-kapcsolódon egy piros gomb is, általában felül valamelyik sarokban, na az az, amitől fekete lesz a képernyő, és nem mossa többet az agyadat. A készüléket pedig fel lehet tenni a vaterára, vagy ha a pénz nem számít, át lehet hívni kisebb társaságot és rituálisan összezúzni, vagy ledobni a Rám-szakadékba, stb... tényleg csak a fantázia szabhat határt!
