Ecuadori és magyar népviselet

A kolozsvári születésű Szentimrei Judit néprajzos kutató 1986-ban járt Ecuadorban Móricz

Íme Judit néni rövid beszámolója:

Erdélyi szemmel Ecuadorban

I. Ta­lál­ko­zás Mó­ricz Já­nos­sal

1985-ben meg­hív­tak Tor­on­tó­ba egy 1930-as ha­gya­ték fel­dol­go­zá­sá­ra. Az anyag a Royal On­ta­rio Mú ze­um rak­tá­rá­ban és könyv­tá­rá­ban volt, a hét öt nap­ján a mú­ze­um­ban dol­goz­tam és min­den ked­den a Ma­gyar Ház könyv­tá­rá­ban, mert nem vi­het­tem ma­gam­mal az ott­ho­ni könyv­tá­ra­mat (Malonyai, Or­bán Ba­lázs). Egy al­ka­lom­mal be­jön egy ma­gas szőke, szép szál em­ber, ar­ca na­gyon ha­son­lí­tott az én betlenfalvi só­go­ro­mé­hoz. A könyv­tá­rost ke­res­te, az ép­pen ki­lé­pett. A fér­fi le­ült, én foly­tat­tam a mun­ká­mat, nem törődtünk egy­más­sal. Pár perc múl­va meg­jött Berzi Jós­ka, és ők ott csen­de­sen be­szél­get­tek az író­asz­tal mel­lett. Egy­szer oda­jön hoz­zám a ma­gas is­me­ret­len és meg­kér­di, hogy a mold­vai csán­gó kö­tet­be én is ír­tam-e? Én azt vá­la­szol­tam, hogy dr. Kós Ká­rollyal és Nagy Jenővel együtt gyűj­töt­tük az anya­got 1953-ban, én később még több­ször is jár­tam Mold­vá­ban. A Mold­vai csán­gó nép­mű­vé­szet vé­gül 1981-ben je­lent meg a nép­mű­vé­sze­ti so­ro­zat ne­gye­dik kö­tet­ként.

Le­ült mel­lém, be­mu­tat­ko­zott és meg­kér­dez­te, hogy nem vol­na-e ked­vem el­men­ni Ecuadorba, az in­di­án tex­tí­li­á­kat ta­nul­má­nyoz­ni. Ő ugyan­is a csán­gó kö­tet­ben azt lát­ta, hogy sok ha­son­ló­ság van az in­di­án és a csán­gó vi­se­let kö­zött. El­állt a lé­leg­ze­tem, lát­ta, hogy meg­szó­lal­ni sem tu­dok, azt mond­ta, hogy alud­jak rá egyet, nem mu­száj rög­tön vá­la­szol­ni.

Kér­dez­te, hol ebé­de­lek más­nap. Ferenczi Ti­bor­nál, a csár­dá­ban. Mi­kor? Egy és kettő kö­zött – vá­la­szol­tam. Mi­kor a könyv­tár­ból el­tá­vo­zott, meg­kér­dez­tem Berzi Jós­kát, hogy mi­lyen em­ber. Még­is egy va­di­de­gen­hez nem in­du­lok le Ecu­a­dor­ba. Ren­des ma­gyar em­ber, volt a vá­lasz, és én eb­ben meg­nyu­god­tam. Más­nap, mi­kor a mú­ze­um­ból át­sé­tál­tam Ferenczi Ti­bor vendéglőjébe, Mó­ricz már ott volt a két szárny­se­géd­jé­vel. Kéz­fel­eme­lés­sel je­lez­te, hogy ott van­nak. Én is meg­ebé­del­tem, utá­na oda­jött az asz­tal­hoz és meg­kér­dez­te, hogy mit ál­mod­tam. (Ál­ta­lá­ban nem so­kat sza­po­rí­tot­tuk a szót.) Mond­tam, hogy me­gyek, ha a mun­ká­mat itt be­fe­jez­tem. Kér­dez­te, hogy me­lyik az uta­zá­si iro­dám, a Barcza Ve­ráé – vá­la­szol­tam, ő ak­kor fel­aján­lot­ta, hogy 1000 dol­lárt le­tesz, és te­le­fo­non tart­juk a kap­cso­la­tot. Át­adott egy név­je­gyet, hogy ha bár­mi prob­lé­ma adó­dik, csak ve­gyem elő.

1986 feb­ru­ár­já­ra nagy­já­ból be­fe­jez­tük a mun­kát, már a hely sem tar­tott, s ak­kor je­lez­tem Mó­ricz­nak, hogy me­gyek. Na­gyon jó az időpont, mond­ta, a tró­pu­si esős időszakon túl van­nak, és ak­kor tu­dunk majd dol­goz­ni. Mi­kor ecuadori ví­zu­mot kér­tem, ki­sült, hogy az Egye­sült Ál­la­mo­kon át­uta­zok, igaz, hogy csak át­szál­lok egyik repülőről a má­sik­ra Mi­a­mi­ban, de ak­kor is kell a ví­zum. A cso­ma­go­mat fel­ad­tam már, mi­kor ez ki­de­rült, és egy ke­rek na­pot vá­ra­koz­tat­tak az ame­ri­kai kö­vet­sé­gem, amíg be­ütöt­ték a pe­csé­tet. Más­nap út­ra kel­het­tem. Mó­ricz te­le­fo­non je­lez­te: szá­mol­jak az­zal, hogy Ecu­a­dor­ban 28 fok me­leg van. Ka­na­dá­ban mí­nusz 19-ről in­dul­tam, a té­li­ka­bá­to­mat a repülőtéren fel­szál­lás előtt mun­ka­tár­sam, Lehotay Ve­ra ke­zé­be nyom­tam, s egy könnyű kosz­tüm­ben fel­száll­tam a gép­re. Mi­a­mi­ban kel­lett vál­ta­ni, de nem akar­tak fel­eresz­te­ni az equadori repülőre. Ak­kor elővettem Mó­ricz Já­nos név­jegy­ét, és ettől nagy ud­va­ri­a­san át­en­ged­tek.

Guayaquilben a repülőtéren rög­tön meg­lát­tam Mó­­ricz Já­nost, su­dár alak­ja ki­emel­ke­dett a tömegből. Be­mu­tat­ta szárny­se­géd­jét, el­mond­ta, hogy a köz­tár­sa­sá­gi el­nök uno­ká­ja, s cso­ma­gunk nem lé­vén gya­log in­dul­tunk a szál­lo­da fe­lé. Én, mint fa­lu­si kis­lány Pes­ten, tá­tot­tam a szá­mat és nem vet­tem ész­re a jár­da szé­lén a mély ár­kot, ami a tró­pu­si esőt volt hi­vat­va le­ve­zet­ni. Ak­ko­rát es­tem, mint egy tus­kó. A két fér­fi meg­ré­mült, össze­ka­par­tak. Sze­ren­csé­re csak a síp­cson­to­mat ütöt­tem meg. El­vo­nul­tunk ebé­del­ni. Szál­lo­dai szo­bá­ban már ott várt a cso­ma­gom és 3 po­hár nyers gyü­mölcs­lé, mert azt mond­ta, hogy ar­ra szük­ség van őnáluk. Az ebéd­nél meg­be­szél­tük, hogy ki­me­gyünk a vilkabambai nya­ra­ló­já­ba, és on­nan in­du­lunk a má­sik szárny­se­géd­jé­vel, Va­dász Zol­tán­nal az in­di­á­nok­hoz. Es­te fel­hí­vott, hogy reg­gel in­du­lunk Vil­kabambába, mert meg­ér­ke­zett a né­met­or­szá­gi arany­ku­ta­tó cso­port. Én már ak­kor nem tud­tam rá­áll­ni a lá­bam­ra, szor­gal­ma­san bo­ro­gat­tam a síp­cson­to­mat. Ab­ban egyez­tünk meg, hogy ő megy, de én ma­ra­dok. Más­nap a szárny­se­géd édes­any­já­nál ebé­de­lek, kö­rül­né­zek a vá­ros­ban, és har­mad­nap út­ra ke­lünk egy ál­lam­tit­kár tár­sa­sá­gá­ban, aki szin­tén üd­vö­zöl­ni akar­ja a né­met ku­ta­tó­cso­por­tot. Ag­go­dal­mam­ra meg­nyug­ta­tott, hogy ha nem is tu­dok spa­nyo­lul, né­me­tül el­be­szél­get­he­tünk, mert az illető édes­ap­ja a né­met­or­szá­gi kö­vet­sé­gen dol­go­zott és ő gye­rek­ként ott nőtt fel.

Más­nap je­lent­ke­zett a szárny­se­géd, meg­mu­tat­ta Guayaquil ne­ve­ze­tes­sé­ge­it és el­vitt az édes­any­já­hoz. Ak­kor ép­pen da­gály volt, én éle­tem­ben ak­kor lát­tam először apályt s da­gályt. Na­gyon ked­ve­sen fo­ga­dott a köz­tár­sa­sá­gi el­nök lá­nya, ki­vitt a kert­be, meg­mu­tat­ta a ha­tal­mas pa­pa­gájt, és mert tud­ta, hogy a tex­tí­li­ák ér­de­kel­nek, elővett egy ér­de­kes övet, amit an­nak ide­jén Nixon el­nök­nek ké­szí­tet­tek, de mi­vel ő köz­ben le­mon­dott, az ecu­a­do­ri lá­to­ga­tá­sá­ra már nem ke­rült sor, így az öv meg­ma­radt, és ne­kem aján­dé­koz­ta. Hal­lat­lan ér­de­kes volt az öv, mert a Nixon út­ját áb­rá­zol­ta je­lek­kel, aho­gyan el­in­dult vol­na ha­zá­já­ból, és meg­éke­zett vol­na Equadorba. Mu­tat­ta a Föl­det ál­la­ta­i­val, a jár­mű­ve­ket, ami­vel jött vol­na, au­tót, vo­na­tot, ha­jót, köz­bül volt az üd­vöz­let, majd a ven­dég­fo­ga­dó ház, az it­te­ni ál­la­tok, jár­mű­vek és leg­vé­gén az Is­ten há­za, a szent­ség­tar­tó­val.
Repülővel in­dul­tunk Vilkabambába az ál­lam­tit­kár tár­sa­sá­gá­ban, aki­vel né­me­tül ke­dé­lye­sen el­tár­sa­log­tunk. Mi­kor meg­ér­kez­tünk megdöbbentő hír fo­ga­dott. A né­met­or­szá­gi arany­ku­ta­tó cso­port vezetője előző nap meg­halt. Az tör­tént ugyan­is, hogy ami­kor meg­ér­kez­tek, na­gyon friss­nek érez­te ma­gát, ki­lo­va­golt az arany­bá­nyák­hoz, és feltehetően nem volt ide­je akk­li­ma­ti­zá­lód­ni. Mi­re Mó­ricz oda­ér­ke­zett, ak­kor­ra már ha­lott volt. Ne­kem az­zal volt sze­ren­csém, hogy egy na­pot fe­küd­tem a lá­bam mi­att.
Va­cso­rá­nál együtt vol­tunk. Az asztalfőn Mó­ricz Já­nos és az ál­lam­tit­kár ült, en­gem a né­me­tek­kel szem­be ül­tet­tek, mert ve­lük tud­tam tár­sa­log­ni.
Más­nap reg­gel 6 óra le­he­tett, cso­dá­la­tos nap­kel­te volt, a he­gyek felől, mint­ha egy ha­tal­mas fekvő óri­ást vi­lá­gí­tott vol­na meg és kel­le­mes haj­na­li szellőfuvallatot érez­tem, ami a kovásznai Tün­dér­völgy­re em­lé­kez­te­tett. Le­het­sé­ges-e, hogy a Föld két vé­gén ugyan­az a lég­áram­lat fúj­do­gál? Le­het, hogy ettől ér­nek meg ma­gas kort az ot­ta­ni em­be­rek? Mó­ricz me­sél­te, hogy Vil­ka­bambában nem rit­ka a száz­éves em­ber.
Reg­ge­li­nél Mó­ricz Já­nos­sal meg­be­szél­tük a te­en­dő­ket. Az én fel­ada­tom az lesz, mond­ta, hogy az ecu­a­do­ri in­di­á­nok vi­se­le­tét és szőtteseit ta­nul­má­nyoz­zam. Össze­sen két hét állt ren­del­ke­zé­sünk­re. Va­dász Zol­tán­nal in­dul­tunk el, aki a spa­nyol mel­lett az in­di­á­nok nyel­vét is be­szél­te. Ő fény­ké­pe­zett min­dent, amit ar­ra mél­tó­nak tar­tot­tam.
Már­ci­us 2-án kel­tünk út­ra te­rep­já­ró­val. Há­rom­ezer ki­lo­mé­tert tet­tünk meg, há­rom­ezer mé­ter­rel a ten­ger­szint fe­lett, 10 nap alatt...

Úti­nap­lóm­ból

1986. már­ci­us 2–12.
Vá­sár­nap va­sár­nap Saraguróban

Utunk első ál­lo­má­sa Saraguro volt, a ku­ko­ri­ca ha­zá­ja. A saragur tör­zset Ipo­lyi Ar­nold is em­lí­ti (Ipo­lyi Ar­nold: Ma­gyar mythológia. 1854, XLVII. l). Mó­ricz Já­nos sze­rint a saragurok a nép­ván­dor­lás­sal be­ke­rül­tek a Kár­pát-me­den­cé­be, de mert nem tet­szett ne­kik a hely, vissza­for­dul­tak, ke­let­re in­dul­tak és a Bering-szoroson át Észak- majd Dél-Ame­ri­ká­ba ván­do­rol­tak.

Va­sár­nap nap­sü­té­ses délelőtt ér­kez­tünk a te­le­pü­lés­re. A nép tó­dult ki a temp­lom­ból a tér­re. Mi­vel en­gem elsősorban a vi­se­let ér­de­kelt, fel­fi­gyel­tem ar­ra, hogy a fi­a­ta­labb nők és fér­fi­ak egy­for­ma kis ka­ri­má­jú, ma­gas te­te­jű bol­ti posz­tó­ka­la­pot vi­sel­tek, az idő­seb­bek pe­dig szé­les ka­ri­má­jú, la­pos te­te­jű szal­ma­ka­la­pot. Ál­ta­lá­ban kö­zép­ter­me­tű­ek, és si­mán hát­ra­fé­sült ha­ju­kat egy ág­ba fon­ják. Úgy tűnt, hogy min­den­ki nép­vi­se­let­ben van, nem lát­tam vá­ro­si­a­san öl­tö­zött em­bert. Töb­ben vol­tak me­zít­láb, de volt, aki­nek gu­mi­csiz­ma, tornacipő vagy  nyá­ri la­pos sar­kú cipő volt a lá­bán.
A nők ün­nep­nap két­nyüs­tös, fe­ke­te, ap­ró, élé­re ál­lí­tott, vi­ze­sen le­ra­kott és na­pon szá­rí­tott, nyi­tott gyap­jú­szok­nyát vi­sel­nek. (Ka­lo­ta­sze­gen a ken­der­vá­szon fersinget ugyan­így lelucskolják.) En­nek de­re­kát csí­ko­san szö­vött öv­pánt­ba gal­lé­roz­zák. Ez alól messze vi­lá­gít a cik­lá­men vagy ko­balt­kék­kel 2-3 ujj­nyi­ra sze­gé­lye­zett, rán­colt fe­ke­te al­só­szok­nya. Hét­köz­nap a nők és a gye­re­kek is csak ezt vi­se­lik, és szí­nes öv­sza­lag­gal rög­zí­tik a de­re­kuk­ra. Az ing­blú­zuk fe­hér, újab­ban cik­lá­men vagy tür­kiz lékri sza­bá­sú. E fö­lé ke­rül a fél­váll­ra vagy kétvállra ve­tett posz­tó­hí­mes fe­ke­te vállkendő, me­lyet elöl fém­szál­ból sod­rott kö­tőn függő, 15 ágú Nap-mell­tű­vel (topo) tűz­nek össze. A vállkendő lát­ni en­ge­di az élénk szí­nű blúzt és a több­so­ros gyön­gyöt. Az öl­tö­ze­tet fél­hol­das vagy csil­la­gos fül­be­va­ló egé­szí­ti ki. A fi­a­ta­lok a na­gyobb, pi­ros kö­ves vagy gyön­gyös, az idősebbek a ki­sebb és kék vagy fe­hér kö­ves fül­be­va­lót sze­re­tik. A szö­vött öv – akár­csak a gyimesi és mold­vai csán­gók­nak – egyik legősibb ru­ha­da­rab­juk. Ezen fi­gu­rá­lis és geo­met­ri­kus mo­tí­vu­mok, ma­da­rak, füsűk, far­kas­fo­gak, víz­fo­lyá­sok vál­ta­koz­nak.  
A fér­fi­ak leg­jel­leg­ze­te­sebb ru­ha­da­rab­ja a két szélből szőtt, szí­nes gyap­jú­val össze­varrt, fe­ke­te pon­cho vagy felső. Alul egy szin­tén két­nyüs­tös, egy szélből va­ló, tel­je­sen sza­bás, karöltő nél­kü­li kb. 78x185 cm nagy­sá­gú, 30 cm-es nyak­nyí­lá­sú, gyap­jú szőttes al­só ru­ha­da­ra­bot vi­sel­nek.
A pon­cho alól ki­lát­szik a fe­ke­te rö­vid­nad­rág, amit főleg fi­a­tal fér­fi­ak vi­sel­nek, az idősebbeken fe­hér, var­rás nél­kü­li gyap­jú­nad­rág van. En­nek megfelelője ná­lunk a hétfalusi csán­gó gye­re­kek pa­rittya­ga­tyá­ja.
*

Pár év­vel ezelőtt a pá­ri­zsi Museé de l’Homme-ban al­kal­mam volt meg­fi­gyel­ni, hogy az a kes­keny szö vött öv, ame­lyet ná­lunk, Mold­vá­ban a 19. és 20. szá­zad for­du­ló­ján még nem­ze­ti­sé­gi kü­lönb­ség nél­kül vi­sel­tek, az nem­csak Ke­let-Eu­ró­pá­ra jellemző, de a lap­pok­tól – jó­for­mán az Észa­ki sark­tól az Egyenlítőig – va­la­mennyi ön­el­lá­tás­ra be­ren­dez­ke­dett nép vagy nép­cso­port is­me­ri, ké­szí­ti, s nem egy nap­ja­ink­ban is vi­se­li.

Az 1930-as évek vé­gén még ma­gam is szőttem Finn­or­szág­ban és a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben nem egy csí­kos vagy min­tás övet meg bubatekerőt fény­ké­pez­tünk és raj­zol­tunk a Bákó kör­nyé­ki vagy a Tatros men­ti csángómagyar fal­vak asszo­nya­in, gyer­me­ke­in.
Elképzelhető örö­möm, ami­kor a saragurói vá­sá­ron és később Otavalóban szebb­nél szebb övek­ben gyö­nyör­köd­het­tem az áru­sok­nál meg a ki­sebb-na­gyobb le­á­nyok de­re­kán. Hát még mi­kor meg­lát­tam, hogy a ki­csi ba­bá­kat ép­pen úgy csongolyítják be és te­ke­rik kö­rül a geo­met­ri­kus és fi­gu­rá­lis min­tá­jú bubatekerőkkel, övek­kel, mint mi­ná­lunk Lészpeden. Ven­dég­lá­tóm meg is le­pett egy szép zöld-fe­ke­te öv­vel.
Közelebbről szem­ügy­re vé­ve ezt az ér­de­kes ecu­a­do­ri övet, ké­szül­he­tett vol­na ez mi­ná­lunk is bár­me­lyik nyüs­tös szövőszéken, de szövőtáblán vagy egy­sze­rű bo­tocs­kák­kal is. A min­tát min­den eset­ben a felvető szál ad­ja, te­hát lánc­ol­da­lú. A ve­tü­lék szál lát­ha­tat­lan ma­rad a pá­ro­san fel­ve­tett zöld és fe­ke­te szá­lak kö­zött.
Aki a szö­vés­sel nem tud meg­bir­kóz­ni, az varr­hat­ja vagy köt­he­ti is ezt az egy­sze­rű min­tát. Ér­de­kes­sé­ge, hogy négy azo­nos szé­les­sé­gű zöld csík után min­dig egy min­ta­sor – le­gyen az ba­bás, na­pos-hol­das vagy kuny­hós – kö­vet­ke­zik. Ilyen na­pos-hol­das min­ta­sort ná­lunk ke­reszt­ku­pás vagy asz­tal­láb-ró­zsás né­ven sze­dik Mold­vá­ban női ing vállazójára, vagy varr­ják György­falván, eset­leg Magyarlónán akasztalatvarrással kéz- vagy nyak­gal­lér­ra. Ebből is lát­szik, hogy ezek­kel az ősi tech­ni­kák­ból adó­dó min­ták­kal és övek­kel kö­rül­fog­hat­juk a föl­det nem csak a dél­kö­rök, és még az Egyenlítő men­tén is, tér­ben és időben egy­aránt.
*

Fon­tos há­zi­ipar a ke­rá­mia mel­lett a fo­nás, a szö­vés. Saraguróban csak a fér­fi­ak szőnek, a fe­hér­né­pek­nek nem is áll a ke­zé­ben a vetélő. Egyik legősibb ru­ha­da­rab­nak a geo­met­ri­kus min­tá­jú övet tart­ják, olyat, ami­lyet Nixonnak ké­szí­tet­tek, és amiről a pá­ri­zsi Museé de l’Homme-ban is meg­ál­la­pí­tot­tam, hogy kö­rül le­het ve­le fon­ni a Föl­det. A gyer­me­ket a bölcső­ben, a teknőben, mind ná­lunk, Mold­vá­ban, mind pe­dig Ecuadorban ilyen szö­vött öv­vel te­ke­rik át. Sa­ra­gu­róban temp­lo­mo­zás előtt és alatt fény­ké­pez­tünk. Az ot­ta­ni em­be­rek til­ta­koz­nak a fo­tó­zás el­len. Le­hajt­ják a fe­jü­ket, hogy ne vi­gyük el a lel­kü­ket. Később út­köz­ben is ezt ta­pasz­tal­tuk, ami­kor a lo­vat vezető gye­rek til­ta­ko­zott, hogy ne vi­gyük el a lel­két, csak­úgy, mint az anya, aki ölel­te a gyer­me­két. Ami­kor ad­tunk a képből, meg­nyu­god­tak, hogy sen­kit, sem­mit el nem vi­szünk.

Már­ci­us 3–4-én to­vább men­tünk Cuencába, 5-ikén vol­tunk a vá­ros­ban. Ott egy ha­tal­mas tró­pu­si eső ka­pott el ben­nün­ket, ki se tud­tunk száll­ni a ko­csi­ból, pe­dig sze­ret­tünk vol­na be­men­ni há­zak­hoz. Így az­tán be­húz­tunk a mú­ze­um ka­pu­ja alá és meg­néz­tük a nép­raj­zi gyűj­te­ményt. Na­gyon ér­de­kes ikatokat lát­tam, ami­lye­nek­kel Gaz­da El­la Kö­zel­-Ke­le­ten ta­lál­ko­zott (Gaz­da Jó­zsef: Gazdáné Olosz El­la. Kriterion – Püski, 1994, Bu­ka­rest–Bp.). A gyap­jút nem egy­szí­nű­re fes­tik, ha­nem el­kö­tés­sel melírozzák, úgy eresz­tik a fövő festéklébe. Ezt a tech­ni­kát al­kal­maz­zák Bali szi­ge­te­ken, a szumátraiak, üz­bé­gek, türk­mé­nek, kul­ti­kus al­kal­mak­ra hasz­nált kaf­tán­ja­i­kat, kendőiket szőtték ez­zel a tech­ni­ká­val (Gazdáné O. E. 1986, 293, 294, 301-es ol­dal). Ikat tech­ni­ká­val ké­szült a Nixonnak szánt aján­dék öv is. Min­den csa­lád­nak meg­van a ma­ga szö­vé­si és cso­mó­zá­si min­tá­ja. Gyö­nyö­rű vállkendőket lát­tam. Ér­de­kes volt a de­rék­fe­szí­té­sű szövőszék, amit ná­lunk már nem hasz­nál­nak. Nagykenden 1975-ben még fény­ké­pez­tem lapis ma­dzag­szö­vést, en­nek a tech­ni­ká­nak egy egy­sze­rűbb vál­to­za­tát. Ere­de­ti­leg a csán­gó bernyéceket, övezőket is így szőhették. Ecuadorban ponc­hót is szőttek raj­ta egy­kor. Cuenca kör­nyé­kén fe­hér al­sót és fe­ke­te felsőt vi­sel­tek fér­fi­ak és nők egy­aránt. A fér­fi­ak két fe­ke­te felső ru­ha­da­ra­bot öl­töt­tek ma­guk­ra, az asszo­nyok a fe­ke­te vállkendő fö­lött szí­nes ikat kendőt és nya­kuk­ban szí­nes gyön­gyöt vi­sel­tek.
Már­ci­us 8-án a Co­lo­ra­do vi­dé­ki vö­rös törzs­nél vol­tunk, Santo Domingóban, a sá­mán ven­dé­ge­i­ként. A colorado spa­nyo­lul vö­rö­set je­lent, va­ló­szí­nű­leg ar­ról a bo­gyó­ról ne­vez­ték el, amellyel a fér­fi­ak a ha­ju­kat fes­tet­ték, de a ro­var­csí­pés el­len a bőrüket is. Ugyan­ak­kor az asszo­nyok a főzéshez ízesítőnek és színe­sí­tő­nek hasz­nál­ják. Öl­tö­ze­tük és szín­vi­lá­guk a vi­dé­ken ho­nos nagy pa­pa­gá­jo­ké­ra em­lé­kez­tet. Az ég­haj­lat­nak megfelelően a felsőtest és a ka­rok fe­det­le­nek, leg­fel­jebb egy vé­kony vállkendőt vagy nyak­kendőt hor­da­nak. Va­la­mennyi­en le­pel­szok­nyát vi­sel­nek. A fér­fi­ak fe­hér kék, vagy fe­hér­rel csí­ko­zott kerekítőt, szé­les pi­ros öv­vel rög­zí­tik a de­re­kuk­ra. Az asszo­nyok le­pel­szok­nyá­ja me­le­gebb szí­nű, ná­luk a sár­ga, vö­rös és bar­na csí­ko­zás do­mi­nál. A fi­a­tal lá­nyok­nál már a csí­ko­zás­ban a kék és zöld is erőteljesen ér­vé­nye­sül. Eze­ket a tég­la­lap ala­kú, egy­sze­rű kerekítőket gúzzsal össze­kö­tött négy do­rong­ból ké­szí­tett szövőrámára dup­lán ve­tik fel, úgy, hogy va­la­mennyi szé­le igaz szél, te­hát nincs be­szeg­ve. Tű nem jár ben­ne. A gyi­mesi és a mold­vai csán­gók­nál a kat­rin­cák szé­le ugyan­­ilyen szö­vött szél. A 16 éves me­zít­lá­bas király­nő, a sá­mán le­á­nya a szí­nes kerekítőhöz bol­ti la­mé blúzt és pa­lás­tot vi­selt. Ré­gen ezt is sa­játke­zű­leg ál­lí­tot­ták elő. Sa­ját be­val­lá­suk sze­rint a ré­gi öre­gek még fű­szok­nyá­ban jár­tak. Saj­nos ezt már nem volt al­kal­mam lát­ni. Ezek sze­rint a fű­szok­nya következő lé­pé­se le­het a kerekítő, vagy a ná­lunk, Bán­ság­ban il­let­ve a ro­kon mord­vi­nok­nál vi­selt roj­tos kö­tény. Nem­csak a vi­se­let­ben van­nak ha­son­ló­sá­gok, ha­nem jel­leg­ze­tes a nem húros pengetős hang­szer­ük is, a ma­rim­ba, amin a sá­mán ját­szik és ta­nít­ja az if­jú­sá­got.
Már­ci­us 9. Otavalo (Otavalo – oda­va­ló, mond­ta Mó­ricz). Itt volt a leg­na­gyobb a ha­son­ló­ság a mold­vai csán­gó vi­se­let­tel. Otavalo a fővárostól, Qu­i­tó­tól észak­ra fek­szik. Ég­haj­la­ta, mint a pál­mák mö­gül ki­vil­la­nó hegy­csúcs is jel­zi, vég­le­tek kö­zött mo­zog. Így, az öl­tö­zet is eh­hez al­kal­maz­kod­va ré­te­ges. A fér­fi­ak fe­hér in­get és hosszú vá­szon láb­ra­va­lót vi­sel­nek, er­re vi­szont sö­tét­kék, vas­tag, két­ol­da­lú ponc­hót öl­te­nek, amely­nek bé­lé­se szür­ke vagy drapp koc­kás. Fe­jü­kön sö­tét vagy vi­lá­gos szé­les ka­ri­má­jú ka­lap, lá­bu­kon háncs­­tal­pú vászoncipő. Ezek a vas­tag ponc­hók már me­cha­ni­kai szövőszéken ké­szül­nek.
A nők rö­vid vagy hosszú, fe­hér rán­cos hím­zett re­ne­szánsz ing­re alul hím­zett fe­ke­te kerekítőt vesz­nek, amely­re előbb szé­les (8 cm) pi­ros majd geo­met­ri­kus min­tá­val szö­vött övet te­ker­nek. Vál­luk­ra, a szük­ség­nek megfelelően egy vagy két sö­tét vagy vi­lá­gos váll­ken­dőt te­rí­te­nek. A felső gyak­ran gyer­mek- vagy cso­mag­hor­dás­ra is szol­gál. Fe­jük­re fe­hér szé­lén sö­tét­kék fejkendőt köt­nek si­mán vagy tur­bán­sze­rű­en. Lát­tunk idős asszonyt, aki a fe­jén a szí­nes szőttesen fér­fi­ka­la­pot vi­selt. A nők nya­ká­ra ara­nyo­zott üveg­gyöngy, csuk­ló­juk­ra pi­ros ka­lá­ris ke­rül. Le­á­nyok és fi­a­tal­asszony­ok egy ág­ba fo­gott ha­ju­kat csí­ko­san szö­vött haj­pánt­ba te­ke­rik. A női övek­hez ha­son­ló pókakötő­vel vagy bubatekerővel szo­rít­ják le a csecsemő kar­ja­it és lá­ba­it, akár­csak ná­lunk a mold­vai csán­gók „hogy el ne szertüljön”.
Aki nem tud­ja a ru­ha­da­ra­bo­kat ma­ga el­ké­szí­te­ni, az mind meg­vá­sá­rol­hat­ja a va­sár­na­pi vá­sá­rok­ban Otavalóban. Ked­ve sze­rint vá­lo­gat­hat a ponc­hók­ban, in­gek­ben, le­pel­szok­nyák­ban, al­só és felső vállkendőkben és fej­re­va­lók­ban. De meg­ve­he­ti a különböző szé­les­sé­gű öve­ket vagy haj­fo­nó­kat épp­úgy, mint a háncs­­tal­pú fe­hér vagy vi­lá­gos­kék vászoncipőket is. A há­zi szőtt anya­go­kat sok eset­ben fel­vál­tot­ta a gyá­ri árú. Így már na­gyon kelendők a mű­anyag in­gek, a bár­sony vagy flanell, posz­tó vagy más tex­tí­li­á­ból ké­szült fej­re és hát­ra va­ló kendők. Ked­vünk­re fo­tóz­hat­tunk az ut­cán. A polaroid képekből azon­nal tud­tunk ad­ni ala­nya­ink­nak is, így az­tán szí­ve­sen áll­tak meg a gép előtt. Volt egy tol­má­csunk is, aki is­mer­te a hely­be­li­ek táj­szó­lá­sát, s ettől lé­nye­ge­sen könnyeb­ben kom­­mu­ni­kál­tunk.
Már­ci­us 10. Salasaka, utunk utol­só ál­lo­má­sa. Itt is a vá­sár­ral kezd­tük, ahol ér­de­kes gyap­jú szőtteseket és szőnyegeket áru­sí­tó csa­lá­dot szó­lí­tot­tunk meg. A salasakai in­di­á­nok az ide­gen­for­ga­lom ha­tá­sá­ra nagy len­dü­let­tel ül­te­tik át a ré­gi geo­met­ri­kus ál­lat- és em­be­ri fi­gu­rá­kat, tör­zsi és szim­bo­li­kus je­le­ket az el­adás­ra ké­szí­tett gyapjúszőnyegekre.
Vi­se­le­tük csak annyit vál­to­zott az idők so­rán, hogy a fér­fi­ak a fe­hér és fe­ke­te kettős pon­cho he­lyett ki­haj­tós nya­kú fe­hér in­get vi­sel­nek a szí­nes­be sze­gett fe­ke­te felső alá. Me­zít­láb jár­nak és fe­hér láb­ra­va­ló­ban, ga­tyá­ban. Fe­jü­kön a jel­leg­ze­tes, szé­les ka­ri­má­jú sa­la­sa­kai fe­hér ka­lap. Az asszo­nyok egy­sze­rű fe­ke­te ke­re­kí­tőt és fe­hér vállkendőt vi­sel­nek, amin igen jól ér­vé­nye­sül ki­bon­tott fe­ke­te ha­juk. Fe­jü­kön ugyan­olyan szé­les ka­ri­más fe­hér ka­lap, de­re­ku­kon a szö­vött öv, nya­ku­kat ka­lá­ris dí­szí­ti. Mint mond­ják, kez­det­ben csak egy-egy ma­da­rat szőttek, az­tán kettőt. Majd mind­azo­kat az ál­la­to­kat, ame­lye­ket az öve­i­ken is meg­­örö­kí­tet­tek. A szőtteseiken ponc­hós és vállken­dős fér­fi meg női fi­gu­rá­kat is lát­ha­tunk ka­zet­tá­ban vagy sti­li­zált táj­kép­ben a fér­fi há­rom lé­pés­sel a fo­nó asszony előtt ha­lad. A ha­vas hegy­csúcs fö­lött úszó fel­le­gek a ré­gi, bur­já­nos szé­kely­fes­té­kes mo­tí­vum­kin­csé­re és szín­vi­lá­gá­ra em­lé­kez­tet­nek. De van­nak tán­cos fi­gu­rá­ik is ün­ne­pi (szak­rá­lis) vi­se­let­ben, élet­fá­val és ma­dár­ral a ke­zük­ben. Az élet­fa ma­gá­ra is meg­je­le­nik a szőtteseikben, ága­in lé­lek­ma­dár­ral. Töb­bé-ke­vés­bé sti­li­zált pa­pa­gá­jok, temp­lo­mok és táj­ké­pek is ré­szei en­nek a mo­tí­vum­kincs­nek.
Guayaquilben kezdődött el az anyag fel­dol­go­zá­sa. A fény­ké­pek alap­ján Mó­ricz iro­dá­já­ban dol­goz­tunk. Mó­ricz sze­ret­te vol­na, hogy ott dol­goz­zam fel az egé­szet. Köz­ben az út­le­ve­lem le­járt, és nem is akar­tam ma­rad­ni. Köny­ve­ket vá­sá­rolt, aján­ló­le­ve­let adott a fi­am­nak az őstörténeti kong­resszus­ra Spa­nyo­lor­szág­ba.
Mó­ricz egyet­len ké­pet nem he­lye­selt, egy hegy­ol­dal­ban egy óri­ás kőbe fa­ra­gott ké­pét. Azt mond­ta rá, hogy ez ma­ga a Rossz, és össze­tép­te a ké­pet.

Bu­da­pes­ten foly­tat­tam a fel­dol­go­zást. Egy hó­na­pig vol­tam ott az út­le­ve­lem meg­hosszab­bí­tá­sá­ra vár­va. Köz­ben a Ma­gya­rok Vi­lág­szö­vet­ség­ének szék­há­zá­ban em­lí­tet­tem, hogy vol­tam kint, mu­tat­tam Mó­ricz név­jegy­ét, ott el is vet­te va­la­ki, akitől so­ha nem kap­tam vissza. Később több­ször ír­tam ne­ki és Va­dász Zol­tán­nak is, de vá­laszt so­ha nem kap­tam egyiküktől sem.

Ha­son­ló­sá­gok: Ecuadorban is fa­nyer­get tesz­nek a ló­ra, és átalvetőbe te­szik a te­rűt, mint Er­dély­ben. A fér­fi­ak 3 lé­pés­sel a csa­lád előtt jár­nak, mint Ka­lo­ta­sze­gen, vagy a ci­gá­nyok. Saraguróban az idős és fi­a­tal asszo­nyok, le­á­nyok mel­lén a Nap és fü­lük­ben a Hold és a csil­la­gok. A szé­ke­lyek nem ma­gu­kon vi­sel­ték eze­ket a je­gye­ket, de a ka­puk­ra ki­fa­rag­ták.
A gyer­me­kek ta­risz­nyá­val jár­nak, a csán­gó gye­re­kek is az­zal men­nek is­ko­lá­ba.
Ne­he­zebb te­rűt átalvetőben vi­sel­nek vál­lon, vagy fa­nyer­gen. A kat­rin­ca alá jön a szé­les pi­ros öv, ami a ke­le­ti né­pek­nél is szo­ká­sos. Fe­hér nad­rá­gos fér­fi – ugyan­azt az ülep nél­kü­li nad­rá­got ír­ja le Nagy Jenő. A mold­vai csán­gók­nál a ha­ris­nya fejlődését ma­gya­ráz­za, pa­rittya­ga­tyá­nak ne­ve­zik a hétfalusiak.



A hasonlóságok képekben megnézhetőek ITT.

Forrás: Aranykapu, Művelődés