Vegyük például az ausztrál őslakosokat, akik azért óvják a személynevüket, mert attól tartanak, hogy az ellenségeik visszaélhetnek vele, és ismeretében ártalmas mágikus praktikákat lehet ellenük művelni. De ugyanez a tradíció fellelhető az indiánoknál is, akik a rosszindulatú szellemi behatások elkerülése végett tartózkodnak a valódi nevük kiejtésétől.
Ezzel magyarázható, hogy miért találunk sok kultúrában egy hétköznaponként használatos nevet, s mellette egy szent vagy titkos nevet is. Ez utóbbit többnyire a törzsek bölcsei adják a születéskor és valóságos szentségtörésnek számít illetéktelenek előtt vagy csak úgy kiejteni azt.
Szintén a gonosz varázslat ellen véd Indiában a brahman gyermek valódi nevének titkosítása, amelyet csak bizonyos vallási szertartások, rituálék vagy a főbb életesemények, például a házasság alkalmával ejtenek ki.
Egyes indián törzseknél csak annyi megkötés van, hogy az illető személyesen nem ejtheti ki a nevét, viszont mással bármikor kimondathatja. Ez számunkra kissé furcsának tűnhet, de az indiánok körében létfontosságú. A név a legtöbb szigetvilágban szent dolognak számít és csak megkülönböztetett alkalmakkor hangozhat el.
Több afrikai törzsnél megfigyelhető, hogy ha az uralkodó neve egybeesik valamilyen fogalommal, akkor új szót találnak ki arra a dologra, míg a főnök nevét tabu alá vonják. Jó példa erre Madagaszkár, Új-Zéland vagy Polinézia őslakossága.
A tabunak számító név kiejtését minden kultúrában a legszigorúbban büntették, minthogy az szentségtörésnek és árulásnak minősült. A papi kaszt vette ezt a legkomolyabban. Idővel azonban ez a spirituális szokás kikopott a civilizálódó világból, s a primitívség jelmezét öltötte magára. Holott, ha jobban utánagondolunk, a régiek látóikon keresztül még ismerhették és néven nevezhették annak a léleknek a valódi individuumát, aki testbe költözött.
/Boldog napot/