Manapság a név csupán egy jól csengő, többnyire a szülő fantáziáján és elvárásain múló tartozékunk. Az ősi időkben azonban ez nem így volt. Viselőjének éppen olyan alkotórésze, úgyszólván elválaszthatatlan komponense volt a neve, mint a feje vagy a keze. Sok bennszülött népnél mind a mai napig tartja magát az a szokás, hogy a név a személyiség része, s ha az rossz kezekbe kerül, akkor rontást hozhat a viselőjére, éppen ezért arrafelé nem szokás mindenkinek a valódi nevünkön bemutatkozni.Vegyük például az ausztrál őslakosokat, akik azért óvják a személynevüket, mert attól tartanak, hogy az ellenségeik visszaélhetnek vele, és ismeretében ártalmas mágikus praktikákat lehet ellenük művelni. De ugyanez a tradíció fellelhető az indiánoknál is, akik a rosszindulatú szellemi behatások elkerülése végett tartózkodnak a valódi nevük kiejtésétől.
Ezzel magyarázható, hogy miért találunk sok kultúrában egy hétköznaponként használatos nevet, s mellette egy szent vagy titkos nevet is. Ez utóbbit többnyire a törzsek bölcsei adják a születéskor és valóságos szentségtörésnek számít illetéktelenek előtt vagy csak úgy kiejteni azt.
Az ősi egyiptomiak külön hangsúlyt fektetettek a névválasztásra, ugyanis mindenki egy kis és egy nagy nevet kapott. Utóbbit, az igazit, a legféltettebb titokként kezelték. Miért? Mert ez nem egy földi névváltozat volt, hanem sokkal többet árult el az illető kilétéről: a spirituális hovatartozásáról és a sorsfeladatáról szólt, amelyet meg lehetett volna akadályozni abban az esetben, ha valaki idejekorán értesül róla.Szintén a gonosz varázslat ellen véd Indiában a brahman gyermek valódi nevének titkosítása, amelyet csak bizonyos vallási szertartások, rituálék vagy a főbb életesemények, például a házasság alkalmával ejtenek ki.
Egyes indián törzseknél csak annyi megkötés van, hogy az illető személyesen nem ejtheti ki a nevét, viszont mással bármikor kimondathatja. Ez számunkra kissé furcsának tűnhet, de az indiánok körében létfontosságú. A név a legtöbb szigetvilágban szent dolognak számít és csak megkülönböztetett alkalmakkor hangozhat el.
A név és a viselőjének bensőséges, spirituális kapcsolata még inkább felértékelődik a beavatottak és az uralkodók esetében. Burmában például az uralkodó nevének kimondása elképzelhetetlen volt, helyette sokféle címet, rangot és dicsérő jelzőt alkalmaztak.Több afrikai törzsnél megfigyelhető, hogy ha az uralkodó neve egybeesik valamilyen fogalommal, akkor új szót találnak ki arra a dologra, míg a főnök nevét tabu alá vonják. Jó példa erre Madagaszkár, Új-Zéland vagy Polinézia őslakossága.
A tabunak számító név kiejtését minden kultúrában a legszigorúbban büntették, minthogy az szentségtörésnek és árulásnak minősült. A papi kaszt vette ezt a legkomolyabban. Idővel azonban ez a spirituális szokás kikopott a civilizálódó világból, s a primitívség jelmezét öltötte magára. Holott, ha jobban utánagondolunk, a régiek látóikon keresztül még ismerhették és néven nevezhették annak a léleknek a valódi individuumát, aki testbe költözött.
/Boldog napot/
