Kötelező tudás! A magyarság küldetése és történelmünk elhallgatott részei

Elképesztő, mennyire érvényes, miről ez a réges-régi csángó népdal szól! Annak idején egyértelmű volt, ki az ellenség, ahogy jött ránk karddal-vassal s a rabság is igencsak feltűnt…
De gondolkozzunk: ma, milyen nehéz is megkülönböztetni a szabadságot a rabságtól! 
Hogy is mondta Orwell? "Ha látni akarja a jövőt, akkor képzeljen el egy csizmát, amint az ember arcát tiporja - örökké."

Menj el, menj szegény magyar, a kétség partjára, 

Tekints az ingadozó reménység polcára, 
S te, aki tűztűl, vastúl nem tudsz megborzadni,
Borzadj, mikor a vég-sors hideg jelt fog adni.

Vezettessed magadat szem-bekötve, vakon,
Elfajult testvéridtől csinált ál-utakon,
Kik őseink hamvait rútúl megtapodták,
Arany szabadságunkat aranyon eladták.

Menj, add egy olyan kézbe, szabadságod fékit,
Mely egyszer úgy betöltse a balsors mértékit,
Hogy megérezd, amit még sokan nem éreznek:
A szabadság s a rabság, miben különböznek!

(Az Erdélyben fennmaradt dallam Pálóczi Horváth Ádám "Ötödfélszáz énekek" című 1813-ból származó gyűjteményének első darabja. Itt Pálóczi - ma is aktuális - szövegével halljuk.) 

MEGNEVEZHETETLENSÉG

"A dolgok kimondhatatlansága elkerülhetetlenül vezet az egész közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez." (Bibó István)

Az elmúlt évtized forrongása a magyar szó körül, akarva akaratlanul mindenkihez eljutott. Mára jórészt kialakultak a vélemények, az emberek értékrendjében elfoglalta a helyét a nemzeti hovatartozás fontossága illetve lényegtelensége.
A megnevezhetetlenek nemzetek ellen évszázadok óta tartó háborúja úgy tűnik, épp korunkban akar döntő csapást mérni – azonban a népek önvédelme is működésbe lépett. Magyarországon nagyon látványos ez a harc, itt az a kérdés, hogy ki lesz a magyar? Azok, kiknek „csak térkép e táj”, vagy azok, akiknek fontos a magyar lelkiség, kultúra mindennapos megélése.

Örüljünk, de a háborúnak messze nincs vége, az ellenség erős. De ki is az az ellenség? Ez a legfontosabb és a legizgalmasabb kérdés, aminek megválaszolásához ajánlom Bogár László Háború című nagyszerű írását és az alábbi Szaniszló Ferenc Bogár Lászlóval készült 3 részből álló beszélgetését. Íme néhány részlet az írásból és nézzétek meg feltétlenül a videókat hozzá:

Szaniszló Ferenc - Világ-panoráma Vendég: Bogár László közgazdász

„Magyarország háborúban áll, tudtuk meg a miniszterelnöktől. Az ellenfél az államadósság és a munkanélküliség, illetve az alacsony foglalkoztatás. Hogy háború van, azt régen sejtjük, ám ha egy emberi közösség háborúban áll, akkor két "előzetes létműveletet" mindenképpen végre kell hajtani ahhoz, hogy legyen esélye az életben maradásra.
* Az egyik, hogy beazonosítsa az ellene felhasznált fegyvereket, mert neki is olyan eszközöket kell a saját maga védelmére felhasználnia, amilyeneket vele szembe alkalmaznak.
* A másik, hogy - bármilyen kínos is, de - fel kell tennie a kérdést: ki az, aki ezt a háborút vívja ellene? Az ellenfél és a fegyver összekeverése veszélyes félreértések forrásává válhat.
Éppen ezért a helyzetünk pontos megértése érdekében először azt kell rögzíteni, hogy az államadósság és a munkanélküliség csupán a fegyvereket testesíti meg. (…)
Azt is látnunk kell, hogy az államadósság és a munkanélküliség közös gyökere a hiány, a deficit. A tünetegyüttest tehát úgy kellene újrafogalmaznunk, hogy kiderüljön belőle, a magyarságot ma általános "lét-deficit" jellemzi. Az anyagi hiányaink, vagyis a keresetekben, a munkalehetőségekben meglévő hiány kapcsolódik össze az államháztartás hiányával, és valójában a családi háztartások fokozódó hiányaival. És miközben egyre szűkösebben, egyre nagyobb hiányoktól sújtottan élünk, tehát "alulfogyasztunk", a minket terhelő adósság folyamatosan nő, azt a látszatot keltve, hogy éppen a folyamatos "túlfogyasztás" a bajaink fő oka.

Ám mindez valójában csak a dráma legjelentéktelenebb része, az anyagi viszonyaink világát sújtó hiányok együttese. Mert ennél is sokkal súlyosabb hiányok növekednek vészjóslón például a népesedés terén is. Nemcsak egymillió többletmunkahely kellene, hanem legalább egymillióval több gyermek is. Arról meg aztán már beszélni sem lehet, hogy a népesedésünk mennyiségi deficitjénél is súlyosabb a minőségi leromlás. És azért nem szabad erről szólnunk, mert egy magát "politikailag korrekt" beszédnek nevező véleményhatalmi diktatúra betiltotta ezt a diskurzus-teret, rasszizmusnak bélyegezve azt.

Hasonlóan gigantikus deficit alakult ki az elmúlt 40 év során az egészség-vagyonunkban is, és most mégis sokan úgy vélik, hogy megengedhetetlenül sokat költünk az egészségünkre. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban a legsúlyosabb, javarészt "láthatatlan" deficitek a lelki, erkölcsi, szellemi talapzatunkban jöttek létre. Az önáltató hazugságaink mindent megfojtó hálójába gabalyodva egyre mélyebb erkölcsi deficitben vergődünk. Látható tehát, hogy a nemzet ellen folytatott háborúban deficit-fegyverek egész sorát fordítják ellenünk, ám a döntő kérdés mégis csak az marad, hogy ki? Kinek a kezében vált/válhatott fegyverré az anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi deficiteknek az az egyre végzetesebb rendszere, amelyek közül a miniszterelnök csak néhányat, és ráadásul mint ellenfelet nevezett meg. De mint láttuk, ezek csupán fegyverek, noha nem tagadom a veszélyességüket. Nekünk azonban nem a fegyverek ellen kellene hadakoznunk, hanem az e fegyverek segítségével életünkre törő erőket kellene előbb néven nevezni, aztán pedig legyőzni. Már feltéve, hogy élve akarunk kikerülni e küzdelemből.

Ezt a harcot (amely akár a "végső" is lehet) egyelőre szinte teljesen kilátástalanná teszi, hogy a magyarság elveszítette azokat a létfontosságú képességeit, készségeit, tudásait, amelyek lehetővé tennék számára, hogy néven nevezze a dolgokat. Ehhez ugyanis, ahogyan a felvilágosodás kulcsfogalmai szóltak, "észre és erényre" volna szükség. Ám a legsúlyosabb deficit éppen e létfontosságú "javak" újratermelési folyamataiban alakult ki.

A magyarságnak és az őt képviselő elitcsoportoknak ma sem érvényes tudása ("ész"), sem becsületes, bátor elszántsága ("erény") nincs ahhoz, hogy tudásából adódó feladatait teljesítse. Nyilván azért, mert - ahogy azt Bibó István írta - a dolgok kimondhatatlansága elkerülhetetlenül vezet az egész közösség általános értelmi és erkölcsi lezülléséhez.
A cserbenhagyott, félrevezetett, kifosztott nép egyre rosszabb döntéseket hoz, és így egyre silányabb eliteknek teszi lehetővé az ország irányítását. Ezek aztán nem szolgálják a szakrális felelősségükre bízott népet, hanem kiszolgáltatják azt. Az így kifosztott nép aztán még rosszabb döntéseket hoz, és így még silányabb elitek jönnek... És hogy kinek szolgáltatja ki népét az egyre züllöttebb gátlástalan, cinikus elit? Hát annak a mindenkori "birodalomnak", amely ezt a háborút vívja ellenünk.

Hiába teszünk tehát bármilyen jó szándékú kísérletet a fegyverek elleni harcra, ha a fegyvereket ellenünk fordító "kéz" továbbra is megnevezhetetlen. Mi több, továbbra is jótevőnk,
szövetségesünk, barátunk, felemelkedésünk legfőbb letéteményese.
Csak olyan emberi közösségnek van ugyanis esélye egy ilyen háborúban a megmaradásra, amely képes értelmi és erkölcsi lejtőjén megállni és visszafordulni. Ehhez kellene most erőt gyűjtenünk e háborúban.”


Forrás: Világ helyzete