HIHETETLEN! Egy 12 éves lány 6 percre megállította a világot!

Severn Suzuki, egy mindössze 12 éves kislány, mégis közel 7 percre megállította a világot szavaival...

Meg mondom őszintén, hogy az én szemeimbe könnycseppeket csalt. Hihetetlen, hogy egy kislány kiáll Mindannyiunkért, miközben mi otthon ülünk a TV előtt és zabáljuk a műanyag kajánkat! HAHÓÓ, Ember! ÉBRESZTŐ! Vedd már észre, mi folyik körülötted, és tegyél azért, amit úgy hívsz manapság: Szebb jövő! Vagy Téged nem érdekel? Felelősséggel tartozunk MINDannyian!!! ÖN-MAGunkért, EGY-MÁSért, és az egész Földért! Hogy nem érted, mit tehetnél? Például állj fel a TV elől, kapcsold ki a köcsög VVakárhányat, dobd ki a PVC- szenvicsedet és ÉLJ TUDATOSAN!!! Hogy olyan nehéz? Egyáltalán MEGprobáltad?



(1992).


Helló, Severn Suzuki vagyok és az ECO - A Környezetvédelmi Gyermek szervezet nevében beszélek.
12-13 éves gyerekek csoportja vagyunk Kanadából és megpróbáunk mi is számítani valamennyit.
Vanessa Suttie, Morgan Geisler, Michelle Quigg és én. Feltettük az összes pénzünket, hogy eljöhessünk ide 5000 mérföldre, hogy elmondjuk, a felnőtteknek változtatniuk kell. Azért jöttem ma ide, mert nincs rejtett célom. A jövőmért harcolok.
A jövőt elveszteni nem olyan, mint elveszteni egy választást vagy pár pontot a tőzsdén. Azért vagyok itt, hogy minden elkövetkezendő generációhoz szóljak.
Itt vagyok, hogy beszéljek az éhező gyermekek nevében szerte a világon, akinek sírását és kiáltását nem hallja senki sem.

Itt vagyok, hogy szóljak a megszámlálhatatlan elpusztult állatról ezen a bolygón, melyek már nem tudnak hová menekülni. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy nem halljuk meg ezeket.

Félek kimenni a napra az ózonlyuk miatt. Félek beszívni a levegőt, mert nem tudom, milyen vegyi anyagok vannak benne.

Korábban mindig jártam ki apukámmal Vancouverben horgászni, mindaddig míg néhány évvel ezelőtt rákos sejteket tartalmazó halakat nem találtak. És most naponta hallunk állatok és növények kihalásáról. Eltűnnek örökre.

Életemben arról álmodtam, hogy látom majd vadon élő állatok nagy csordáit, dzsungeleket, esőerdőket tele madarakkal, pillangókkal. De most azon csodálkozom, hogy gyermekeim fognak még egyáltalán ilyet látni valaha is?
Önöknek kellett aggódni ezek miatt a dolgok miatt, amikor az én korombeliek voltak?

Mindez itt történik a szemünk előtt és mégis úgy csinálunk, mintha annyi időnk lenne, amennyit csak akarunk és annyiféle megoldás.
Én csak egy gyerek vagyok és nem tudom mindenre a megoldást, de azt akarom, rájöjjenek, hogy önök sem!

* Nem tudják, hogyan oldják meg a lyukakat az ózonrétegen.
* Nem tudják hogyan hozzák vissza a lazacokat a kihalt patakokba.
* Nem tudják hogyan hozzanak vissza egy kihalt állatfajt.
* És nem lehet visszahozni azokat az erdőket, amik egyszer ott nőttek, ahol ma sivatag van.


Ha nem tudják, hogyan kell megjavítani, akkor legalább hagyják abba a tönkretételét!

Itt lehetnek önök kormányok képviselői, üzletemberek, szervezők, újságírók és politikusok, de ugyanakkor igazából anyák, apák, fivérek és nővérek, nagynénik és nagybácsik és mindenki valakinek a gyermeke.

Én csak egy gyerek vagyok, de mégis tudom, hogy mindannyian egy család része vagyunk 5milliárd erős ember, sőt, 30 millió erős faj, és mindannyian ugyanazon a levegőn, vízen és talajon osztozunk - határok és kormányok soha nem fognak ezen változtatni.

Én csak egy gyerek vagyok, de mégis tudom, hogy mindannyian EGYként kell cselekednünk egy világ felé egy egységes céllal.
Haragomban nem vagyok vak, és félelmem ellenére nem félek elmondani a világnak, hogy mit érzek.

Az én országomban, annyit pocsékolunk: megvesszük majd kidobjuk és mégis az északi országok nem osztoznak a rászorulókkal. Még akkor is, ha már több van, mint elég, félünk elveszíteni némi jólétet, attól, hogy megosztjuk.

Kanadában kiváltságos életet élünk , rengeteg az élelmiszer, a víz és menedék - van óránk, kerékpárunk, számítógépeink és televízióink.

Két napja itt Brazíliában meg voltunk döbbenve, amikor egy kis időt együtt töltöttünk néhány gyerekkel, akik az utcán élnek. Az egyik gyerek azt mondta nekünk:
"Bárcsak gazdag lehetnék és akkor az összes utcán élő gyereknek adhatnék élelmiszert, ruhát, gyógyszert, menedéket, szeretetet és ragaszkodást."

Ha egy gyermek az utcán, akinek semmije sincs hajlandó adni, akkor mi, akiknek mindenünk megvan, miért vagyunk mégis ennyire kapzsik?
Nem tudok nem gondolni rá, hogy ezek a gyerekek velem egykorúak, hogy mennyire számít hol születtek, hogy én is lehetnék egyike azoknak a Rio favelláiban élő gyermekeknek, vagy lehetnék szomáliai éhező gyerek, vagy a Közel-Keleten dúló háborúk áldozata, vagy egy koldus Indiában.

Én csak egy gyermek vagyok, de mégis tudom, ha mindazt a pénzt, amit háborúkra költünk, a szegénység felszámolására, vagy a környezet védelmére fordítanánk, mennyire csodálatos hely lehetne ez a Föld.

Az iskolában, sőt már az óvodában megtanítjátok nekünk hogyan viselkedjünk a világban. Megtanítotok minket
* Nem harcolni a többiekkel,
* Dolgozni dolgokért,
* Tisztelni másokat
* Rendet rakni a rendetlenséget,
* Nem bántani más lények
* Megosztani - nem kapzsinak lenni.
Akkor miért mentek és csináltok mégis olyan dolgokat, amiről azt tanítjátok, ne tegyük!??

Ne felejtsétek el, miért vesztek részt ezen a konferencián, kiért is csináljátok ezt - hiszen mi vagyunk a Ti gyermekeitek! Ti döntitek el, milyen világban fogunk felnőni.
A szülők ilyeneket szoktak mondani, hogy megnyugtassák gyermekeiket: "Minden rendben lesz", "Megtesszük a legjobbat, ami tőlünk telik", és "Ez még nem a világ vége ".

De nem hiszem, hogy ezt továbbra is mondhatjátok nekünk. Rajta vagyunk egyáltalán a fontossági listátokon? Apukám mindig azt mondja: "Az vagy, amit teszel és nem az, amit mondasz."

Nos, akkor miért siratsz meg éjszaka?. A felnőttek azt mondják szeretnek minket. Akkor én most egy kihívást intézek Felétek: Tetteitek tükrözzék a szavaitokat! Köszönöm, hogy meghallgattak!