Írta és fényképezte: Manuel Palacios
2010. szeptemberében meghívást kaptam a Teleamazonas TV nevű ismert csatornától, a Napról napra c. műsor programfelelősétől, hogy a témában járatos tanácsadóként részt vegyek a műsorban a Tayos barlang meglátogatása szempontjából, aminek a magyar kutató, Móricz János, a barlangok hivatalos felfedezője a Táltosok Barlangja nevet adta és kinyilvánította, hogy a barlangok belsejében van egy fémkönyvtár, ahol az emberiség özönvíz előtti történetét találjuk leírva ideografikus írással, amit kutatásaink mindegyikében felfedeztünk és amelynek nyilvánvaló a kapcsolata a sumér lineáris írással és egy székelynek nevezett ősi európai írással.
A 70-es évek elején Erich von Däniken a nyilvánosság tekintetét Morona Santiago tartományra (Ecuador) irányította, amikor azt állította, hogy Móricz János levitte őt a Fémkönyvtárba, hogy fényképeket készíthessen. A valóság teljesen más, itt utalok Dr. Gerardo Peňa Matheus „A Tayos Barlangok felfedezésének dokumentált története” c. könyvére azok számára, akik jobban meg szeretnék ismerni a történetet.
Ettől fogva, jó vagy rossz szándékkal, a látogatók egy lavinája indult meg, akik a legtöbb esetben csak egy témát szerettek volna a könyvükhöz. Mások jövőbeli kincsvadász expedíciókat szerettek volna szervezni, akiket sötét szándékú banditák vezettek félre, vagy olyanok is voltak, akik ismeretlen növények iránti botanikai kutató utakat szerettek volna szervezni. Érdekes adalék, hogy a 80-as években Stanley Hall által szervezett turista utak is irányultak a Tayos Barlangokba.
Az 1976-os expedíció során a barlangokból származó tekercsek százait fényképezték le és egy videófelvételt is készítettek, amely annak bizonyítására szolgált volna, hogy a barlangok belseje geológiai képződmény, ahogy azt a skót katonák által kísért angol tudósok állították. Stan Hall saját szavaival mondta: „ Inkább dobnánk a videót a folyóba, minthogy átadjuk az ecuadoriaknak,” és mikor Jaime Rodríguez, a Tayos, egy világ a Föld belsejében c. dokumentumfilm szerzője megkérdezte tőle, hogyan gondolja a skót csapatoknak ezt a kijelentését, Hall egyszerűen ezt válaszolta: „Skót büszkeség.”
A 2004-től különböző médiáktól megszerzett fényképes bizonyítékok, különösen 2009-től Gerardo Peňától kezdve izgalmasak voltak, de ugyanakkor elégtelenek is, ezért próbáltunk meg néhány alkalommal anyagi forrást keresni egy újabb expedícióhoz. Rafael Correa úr, Ecuador elnöke titkárán keresztül megörvendeztetett minket arra buzdítván, hogy vegyünk részt Quitóban egy rendezvényen a Nemzeti Kulturális Minisztériummal megbeszélendő a jövőbeni terveinket, ami a neoarcheológiára, a Crespi gyűjteményre, a nyelvészeti összehasonlításokra, a feliratok megfejtésére vonatkozik, amelyek közelebb hoznák hozzánk annak a megértését, hogy néhány kövön látható ábrázolás a barlangok közelében valójában földalatti térkép. Sajnálatos módon az egyik engem támogatni hivatott akadémikus távolléte miatt nagymértékben lelassult bármely jövőbeni terv.
Ekkor megismertük az Isaminas csoport tagjait, akikkel megosztottam az ismereteimet, és akikre a Teleamazonas-szal való kapcsolat kezdeményezése maradt, akik egyidőben terveztek egy expedíciót ugyanabban a témában.
Utána találkoztunk Quitóban a Napról napra producerével, David Romeroval, tanácsot adtunk neki, hogy mely témákkal foglalkozzon, a felkészítések egész sorát koordináltuk, amelyeket a hadsereg tagjainak kellett volna vezetni. Ezek a felkészítések a rappelban való leereszkedésre, hegymászásra és túlélésre irányultak .
Mióta csak meghívtak, szorosabbra fűztem a kapcsolatot Juan Pablo Torallal, Jorge Toral Ordóňez fiával, az apa Móricz munkatársa és barátja volt, van egy az „Atlantisztól a Tayos Barlangokig” c. kiadatlan könyve, bér Francisco Torallal segítettem kiadót keresni és lektorálni. Juan Pablo meghívása egy tiszteletadás volt édesapja fáradhatatlan munkájának, akinek a néhány évvel ezelőtti halála Spanyolországban, rejtélyes körülmények között nagyon meglepett.
Juan Pablóval részt vettünk egy felkészítésen, ott bemutattam Santiago Lenin Villarruelnak, aki, azonkívül, hogy a Teleamazonas-szal való találkozásaink eredeti létrehozója volt, olyan okokból, amelyeket eddig még nem sikerült megfejtenem, elvált a Tayos Barlangokhoz utazó csapatunktól. Chiribogában, Pichincha tartományban találkoztunk, egy 5 órás gyaloglás elé néztünk a hegyekben egy sáros és vad vidéken. Készen álltunk az expedícióra.
Quitóig utaztunk és az expedíció résztvevőivel és a főváros hadseregének egy csoportjával repülőre szálltunk a Shell osztagának az irányába, ahol az iwiáktól kaptunk kiképzést, akik hősiesen védték az országok őserdőbeli tapasztalataiknak köszönhetően. Ebben a 100 %-ban ecuadoriakból álló expedícióban a shuarok voltak a stratégák. Az elmúlt évtizedekben csak teherhordók és idegenvezetők voltak, most viszont ők határozták meg az úticélt.
Flores kapitány, a különítmény instruktora fogadott minket, a bevezető beszélgetés után meghívtak engem, hogy vegyek részt egy tájékoztató beszélgetésen, amely az én nyelvészeti és epigráfiai kutatásaimról szólt. A következő napon az Awá uwishin (sámán) vezette védő szertartáson vettünk részt, szellemileg felkészített minket a kiképzésre és a Tayosba vezető expedícióra.
A helikopter felszálló pályájához mentünk,40 méter magasságba, ahonnan meg kellett valósítanunk a rappel kiképzésünket. Eredetileg ez egy olyan katonai kiképzés, ahol a helikopterből való ugrást és mentést oktatják. Érzelmek kavarogtak bennünk, a magasságtól való félelem, hogy a leereszkedésünk egy vékony kötéltől függ, az őserdő végtelensége a horizonton, egy könnyű kis eső, amely felélénkített minket és az öröm, hogy egy újabb lépést tettünk meg.
Nem fogom azt hazudni, hogy az ereszkedő technikám tökéletes volt, van egy sérülés a vállamon, amely korlátozza a mozgásomat, ez nyilvánvaló volt, amikor megpróbáltam felfelé mászni. Aztán a kiképzés második napján, amikor már jobban teljesítettem, elindultunk Patuca felé, ahonnan egy Super Puma helikopterrel utaztunk a barlangok mostani őrzőjéhez, akivel egy máig tartó barátságot kötöttem, mint ahogy a közösség többi tagjával és a shuar vezetőséggel is.
Az este folyamán indultunk el, megrágott jukkáből készült chichát ittunk és hallgattuk Susanát, vendéglátónk feleségét, aki történteket mesélt, amelyek sokak számára bizonyára fantáziának tűnnek, de ezek kötik őket az őseikhez. Így tudtuk meg, hogy Sunki, a vizek istene/istennője hogyan küldött vízözönt, amely nagyon sok összefüggést mutat a sumer táblákon leírt vízözönnel. Megtudtuk a shuarok hüllőktől valő eredetét,hogy a barlangok mélyén szellemi és anyagi lények vannak, különösen egy, akit Iwianchi-nak vagy ördögnek hívnak.
Másnap reggeli után, és miután Susana megáldott minket az énekével, megkezdtük a gyaloglást a barlangok bejáratához, csomagjainkkal, élelmünkkel, barlangászfelszerelésünkkel a vállunkon, amely összesen több, mint 35 kilót nyomott. A nap perzselő volt, de mivel az azelőtti hajnalban esett az eső, ami jellemző az amazonasi őserdőre, párába burkolóztunk, a sár és az oldalunkra eséstől való félelem miatt minden megtett lépés egy hőstett volt. Megérkeztünk a barlangok bejáratához és biztonságos pozícióba helyezkedtünk. A Katonai Földrajzi Intézet tagjai felszerelkezve magasságmérőkkel, iránytűkkel, mágnespisztolyokkal, GPS-ekkel a térképeket és a koordinátákat tanulmányozták. Az eredmény: a Táltosok Barlangjának a bejárata a déli szélesség 3’02” fokánál és a nyugati hosszúság 78’12” fokánál található. A tengerszint feletti magassága 520 méter. A kora kb. 200 millió év. Itt van az idő, hogy leereszkedjünk és megbizonyosodjunk emberkéz alkotta nyomok létezéséről a földalatti világ belsejében.
Az iwia vezetők, a terület jó ismerői (évente 2-szer ereszkednek le kezdetleges eszközökkel, hogy tayo madarakat gyűjtsenek) egy erős fatörzset tettek a szűk nyíláshoz, ahhoz erősítettünk minden biztonsági felszerelést, amik a leereszkedéshez kellettek. Az expedíció tagjai egyenként ereszkedtek le, amíg rám került a sor. Egy nyílással találtam magam szemben, ahonnan csak néhány méterre lehetett látni, aztán megkezdtem a leereszkedést. A szikla nagyon csúszós és szokatlan volt, ezért a lábaimmal kellett magam löknöm. Belülről mantraszerűen hallottam a dalt, amit tanítottak nekem: Tayu, tayu, viňajei. Tériszonyom elmúlt, biztonságban éreztem magam.
Megkapó élmény volt felfelé nézni és látni a megtett távolságot, a fényt kezdett eltűnni a távolsággal és miközben mind beljebb haladtunk a barlangban, megértettük, hogy az új valóság, amelyben vagyunk: a teljes sötétség.
Miután megtettünk egy tárgyakkal díszített utat, kis ereszkedőkkel, kibontottuk a felszerelést és akkor ért minket az első meglepetés: A földalatti világ lejárata, ahogy Móricz mondta, egy sumér-egyiptomi típusú boltív volt, ahol megbizonyosodtunk arról, hogy ez egy nagy kőblokkokból összerakott építmény és ez a megalit derékszögeken nyugszik. Óránként százat vert a szívünk, amikor összevetettük egy fotóval, amit Gerardo Peňa korábban bocsájtott a rendelkezésünkre.
Felállítottuk a tábort egy impozáns helyen, amit Móricz a 60-as években „Katedrálisnak” nevezett el. Ez egy 30 m széles, több, mint 100 m magas terem. Nagyon megkapó érzés volt egy ilyen tág helységben lenni, ami elfeledtette velünk, hogy a föld gyomrában vagyunk. Egy előretolt csapattal (akik nem voltak egészen a filmes csoport tagjai) haladtunk egy természetes földalatti kristálytiszta és üdítő vizet adó forrásig. A szemüvegem kényelmetlenné vált, mert a nedvesség és a lélegzés miatt könnyen bepárásodott, így fedezhettem fel először biológiai tulajdonságaimat, azt, hogy a fény teljes hiányában a szemem nagyon könnyen alkalmazkodott a sötéthez, lehetővé téve, hogy még szemüveg nélkül is láthassak. Amikor hónapokkal később kutattam ezt a jelenséget, egy ún. luekodermiáról találtam információt, ez egy olyan helyzet, amikor a napfény káros hatásainak kitett szemek tisztán látnak a sötétben, ami természetesen most nem a kutatás tárgya, de vele összefügg.
Magunkhoz vettünk néhány nagy üveg vizet, megálltunk felderíteni az ún. cseppkő temetőt. A shuár világnézetben a barlangok az ősök szellemeinek a lakhelye, és hogy kiengeszteljék őket, hangosan ki kell mondani, hogy én….nak a fia,…, …nak az unokája vagyok, felsorolván a felmenőket is, ezáltal mintegy összekötve a jelent és a múltat, amelyek ebben a dimenzióban találkoznak.
Aztán meglátogattunk néhány termet.
Visszatértünk a táborba, ahol a másnapi fotózás tárgyát beszéltük meg. A másnap olyan relatív fogalom volt, hiszen abban a sötétségben az ember nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka.
Fáradt voltam, elfogyasztottam egy katonai ételadagot és leheveredtem egy kicsit az iglu sátramba pihenni. Az álmomat néha megzavarta a tayo madarak fülsiketítő zaja, ami egyesek szerint gyereksírásra hasonlít. A célom az volt, hogy néhány percet pihenjek, rendbe hozzam magam, száraz ruhát vegyek fel, felfújjak egy műanyag párnát, ami a hátizsákomban volt és aludjak néhány órát. Nyugodtnak, tisztának éreztem magam, mintha a fejem egy kényelmes párnán nyugodna, félig nyitott szemmel láttam magam, mintha egy nagy fehér nő lábaiban lennék összekuporodva, aki anyaként hívogatott magához, láttam, hogy a bőre fehér és olyan vékony, hogy még a kis vénákat is láttam. Ekkor valami visszatérített a „valóságba”, vagy amit valóságként tanítottak: vizes volt a ruhám, piszkos voltam és rettenetes görcseim voltak. A párna nem volt sehol.
Nyugalom, mondtam magamnak, te egy tudós vagy, nincs bizonyíték arra, amit tapasztaltál, csak egy lidércálom volt. Ekkor egy másik biológiai változást éreztem, bizsergést a teljes testemben, mintha minden egyes póruson egymástól függetlenül mozogna és én ennek tudatában lennék.
Elhatároztam, hogy hallgatok a tapasztalataimról, még sok hónapig nem beszéltem róluk.
A következő napon minden szükséges dologgal felszereltük a filmes csapatot, a fényképek nagy részét én készítettem. Volt egy szóbeli egyezségünk a producerrel, hogy hozzáférhetővé tesszük számára az utómunkálatokat és a kiadatlan videók is bekerülhetnek az archívumba, ennek ellenére néhányuk már nincs meg. A filmes felszerelés nem volt éppen a legjobb, de teljesítette a feladatát, lefényképeztünk minden sarkot, de a meglepetés csak hetekkel később ért minket, amikot átnéztük a fotókat.
150 m mélyen voltunk, és kb. 11 km-t tettünk meg. A levegő hőmérséklete 26, a vízé 23 fok volt.
Másnap lassan haladtunk, hogy jól sikerüljenek a videófelvételek, kihasználtuk a megvilágítást, hogy a környező részletek is jól láthassuk. Az első megálló a Móricz-kapu volt, amelynek éles sarkai megremegtettek, a teteje egyszerű struktúrájú volt, kívül is, belül is megítélésem szerint a kövek be voltak illesztve. Ezután az „ősök temetőjébe” mentünk, így ismerik ezt az álló és függő cseppkővekben bővelkedő helyet, itt, a barlang belsejében egy olyan struktúrát találtunk, amely nagyon emlékeztetett egy megalitikus lépcsőre. Utána arra a helyre mentünk, amit az 1976-os brit expedíció anfiteátrumnak nevezett el, mivel lenyűgöző az akusztikája, így lehet, hogy éppen színház céljaira szolgált, mivel csatlakozott hozzá két melléküreg is, ahonnan meg lehetett közelíteni a félkör alakú csiszolt kövekből készült színpadot. Itt készítettünk néhány fotót a lépcsősorról.
Ezután egy vízesést érintettünk, itt figyelmeztettek a shuárok, hogy Arútam, a szellem, ami életet ad mindennek harcos vagy nagy kígyó képében tűnik fel néha, hogy próbára tegye azok bátorságát, akik meg akarják közelíteni. Ezért Santiago Kamaján ezt a helyet „arútam vízesésének” nevezte el. Itt megfürödtünk, már aki meg merte kockáztatni. Egy hatalmas energiát lehetett érezni a vízben. Ekkor emlékeztem rá, hogy egy más helyen az őslakos testvéreim egy csoportja megmutatta nekem, mi az – amit most már így nevezek – „természetes beavatás”, amikor egy bizonyos hely védőszelleme egy olyan beavatási folyamatot végez, amelyet sok esetben az alany nem fog fel, hanem később álmai által táródik fel.
Visszatértünk a táborba és mialatt ebédeltünk (nem tudom, hogy reggel volt-e vagy este), a kőlapok mellett észrevettem egy támadásra készülő lapuló jaguárt. Közelebb menve rájöttem, hogy ez csak egy jaguárra nagyon emlékeztető kőképződmény volt. Ezek a pontosan vágott kőlapok gyakoriak a földalatti rendszer egész hosszában, mintha csak előzetesen halmozták volna fel ezeket az óriási kőblokkokat, hogy aztán egy építmény vagy egy terem végleges kialakításához szállítsák őket.
Nem tudom elmagyarázni, miért képzeltem azt, hogy egy a termek között gyorsan sikló állattá változom, azt sem, miért éreztem úgy, hogy le kell vetnem a cipőmet, az ingemet, és így futni, de a csapat nyugalma érdekében megfékeztem magam. Kérdeztem magamtól: „Talán megőrültem? Miért érzem olyan jól magam ezen a helyen? Miért érzem azt, hogy nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok, hanem, hogy egyszerűen haza érkezek?”
Ezen a hajnalon videófelvételeket készítettünk a táborhelyünkről, itt felismertem azokat a fotókat, amelyeket régebben Gerardo Peňa bocsájtott a rendelkezésemre, kapcsolataim révén az angol expedícióval, az általuk készített képek néhányára is ráismertem.
Az expedíció 3 részre oszlott, az egyik a Teleamazonas-szal a táborban maradt, a másik kettő pedig megközelíthetetlen helyekre indult. Éppen ezeket a tevékenységeket végeztük, amikor Kamaján Grefával a vállán jött vissza, aki egy terem kutatása közben eltörte a lábát. A teremben mindkettőjük leírása alapján hatalmas méretű kőágyakra hasonlító objektumok voltak, közepükön egy kőtérképpel, ahol látni lehetett, hogyan helyezkedtek el a termek az alagútrendszerben. Ez egy évekkel ezelőtti felirat megfejtésemre emlékeztetett engem, amelyeket a környéken végeztem, ahol egy ideografikus írás megadta az alap útvonalat, hogy beljebb melyik irányba kell menni és ott miket lehet találni. Ezért azt mondtam Kamajánnak, hogy el szeretnék menni oda. Beszéltem Grefával, tudtam, hogy már 2 ezelőtti alkalommal is majdnem megsérült, először a bejáratnál. Úgy érezte, hogy valami megragadja a medencéjénél, és lassan a földre rogyott. Grefának ezt egy figyelmeztetésnek kellett volna vennie. Másodszor 4 méter magasságból zuhant le, amikor a táborhelyünk környékén nagy számban található termek egyikét kutatta.
Grefát kimenekítettük, visszamentem oda ahol Flores kapitánnyal meg akartunk nyitni egy kis termet, amelyet láthatólag szándékosan zártak le, de a rendelkezésünkre álló eszközökkel ez elég nehézkes volt. A felső részt fényképeztem, hetekkel később fedeztem fel, hogy az itt látható vésett írás nagyon hasonlított a sumér lineáris íráshoz. Varga Géza magyar tudós szerint –akivel közel egy évig leveleztünk – köze van a székely íráshoz is. Ez nem is volt olyan őrült gondolat, Móricz maga is mondta, hogy az ősidőkben azt a területet, ahol a barlangok vannak Shumirnak hívták, amely az ősi kaňari nyelven azt jelenti: „a hegyek tudása”.
Chamico főnök és Piaguaje felmásztak egy bejárathoz a vízesés tetején, beljebb mentek, hogy megnézzék mennyire veszélyes, miközben én Kamajánnal folytattam a beszélgetést a kőtérképről, ekkor kezdtem érezni, hogy milyen bizonytalan a talaj. Ebben a percben a rendszer megrázkódott, nagy kövek kezdtek hullani, de nem a közelünkben. A shuár kísérőink figyelmeztetően mondták: „Ez Iwianchi, haragszik, mert a lakhelye közelében vagyunk. Egy száraz zajt hallottam, valami organikus volt, mintha valaki be akart volna indítani egy motort. Valamint érdemes kihangsúlyozni, hogy a Teleamazonas által megjelentetett videón – amelynek az utómunkálátaihoz nem férhettünk hozzá – és a meg nem jelentetett videókon egy olyan hangot lehet hallani, amelyet rovarok idéznek elő. Mintha egy ováció hangjai lennének, amilyent egy Jimmy Hendrix-dal, a „Wild Thing” elején lehet hallani. Véletlen vagy nem, az 1976-os angol expedíció kelletlenül meghagyta a Katonai Földrajzi Intézetnek, hogy nevezzék el ezt a termet „The Wild Thing”-nek (vad dolog).
Ekkor hallottuk, hogy valami beleesett a vízbe, amikor odairányítottuk a fényt, láttuk, hogy Chamico ugrott bele 3 méterről a vízbe Őt követte Piaguaje. Látszott a szemükben a félelem. „Valami figyelt és követett minket” – mondták. Órákkal később a felszínen megtudtuk, hogy nem történt semmi geológiai jelenség, pl. földrengés, sem légköri, mint elektromos vihar, amelyet összefüggésbe lehetett volna hozni a barlangban tapasztaltakkal.
A táborban miközben a Teleamazonas felvette ezt az esetet és a katonák tanúbizonyság tételét és kijelentéseit, egy másik csoport megpróbált visszamenni abba a terembe, ahol Grafa eltörte a lábát, és fotókat készített.
Néhány órás pihenőt rendeltünk el, mert amint hajnalodott, nekifogtunk a visszamászásnak, amely az egész csoport számára kb. 4 órát vett igénybe. 60 órát töltöttünk a Táltosok Barlangjában, elégedettek voltunk, bár nem mentünk 12 km-nél többet. Móricz kijelentései alapján ez a rendszer kilométerek százaira, ezreire húzódik észak és dél felé, egész Amerikán keresztül. Megtettük az első lépést. Még várjuk egy második expedíció anyagi támogatását, amikor is legalább 15 napot szeretnénk a föld gyomrában tölteni. Eközben elménkkel folyamatosan halljuk shuár barátnőnk dudorászását: Tayu, tayu, tayu, viňajei (Tayo, tayo, jövök már). Ekkor, amikor ruhát váltottam, ujjak nyomát fedeztem fel az alkaromon, mintha valaki így ragadott volna meg. Ekkor eszembe jutott egy sor olyan esemény, amelyek a többiek nagy része számára észrevehetetlenek maradtak. Pl. miközben mindenki pihent, felkeltem, hogy „folyó ügyeimet” elvégezzem, és elmentem vizet keresni az „arútam vízesése „ felé, mivel már ismertem az utat és a távolság sem volt nagy, így hát felkerekedtem azzal az örök érzéssel, hogy nem vagyok egyedül, valami biztatott, hogy folytassam, taszigálta a vállamat, mikor fáradtnak éreztem magam, és amikor megcsúsztam a cseppköveken, ami egy 8 m-ről történő halálos zuhanást eredményezett volna, ugyanaz állította meg a zuhanásomat is. Mikor megnéztem, láttam, hogy az egy álló cseppkő, és mivel letört, magammal hoztam. Álmaim nem voltak pihentetőek, nem engedtek pihenni hetekkel később sem, amíg nem tettem meg azt, amit az álmok kértek tőlem: Beszéljek egy érintett csoport egy vezetőjével és mondjam neki: Miért hagyod, hogy mások a te élményeidet a sajátjukként meséljék el? Nem emlékszem a pontos szavakra, de mindenesetre az álmok megszűntek, amint teljesítettem az utasítást. Továbbra is álmodtam a barlangokkal, hogy volt egy lény, aki sebesen, ugrálva futott beljebb olyan úton, amellyet én is bejártam a shuár testvéreimmel, míg el nem értem egy olyan helyre, ahol mindig lenyugvóban volt a Nap, ahol dús volt a vegetáció és a föld színe vöröses volt. Álmodtam és még mindig folyamatosan álmodom. Csak az a különbség, hogy most már értem, hogy ezek az álmok a valóság látásának egy formája.
Nem vagyok a Tayos Barlangok szakértője, nem szándékozom semmilyen könyvet írni a témáról. Nem fogok előadásokat tartani paranormális jelenségekről, sem csoportot ill. vallást alapítani. Ez csupán csak az én személyes élményem tanúságtétele, akár bizonyítható, akár nem. Csak azt mondhatom, hogy az a Manuel Palacios, aki lement a Tayosba, nem ugyanaz, aki feljött. Ott lent valami megszakadt és új struktúrát kapott. A személyiségem 90 %-át meghatározza az a 60 órás feledhetetlen expedíció. Lényemben ezért mindig visszhangzik Susana dala:
Tayu, tayu, tayu, viňajei: Tayo, tayo, (a barlangok őrzője), jövök már!
Forrás: Aranykapu, Tayos Cave
ÓRIÁSOK KÖZT SÉTÁLVA
00:03:
2010-ben egy fontos expedíció indult a rejtélyes Tayos Barlangokba. A résztvevők egyike volt az ecuadori nyelvész és kutató, Manuel Palacios.
00:09:
Küldött az általa válogatott képekből, hogy vizsgáljam meg azokat.
00:16:
Manuel így mesélt az élményeiről: „Úgy éreztem, mintha a gyökereimhez tértem volna vissza, mintha ing nélkül, alsónadrágban, mezítláb sétáltam volna, nem féltem a kígyóktól, a tarantuláktól és a denevérektől.”
00:25:
„A hely békésnek, nyugodtnak tűnt…mintha otthon lennék…mintha pihennék…”
00:31:
Mikor analizáltam a fényképeket, találkoztam a hihetetlennel, és küldtem neki egy üzenetet: „Manuel, te óriások közt sétáltál!”
00:37:
A Tayos –Óriások közt sétálva.
3:26:
„ Úgy éreztem, hogy vezetnek…és álmaimban láttam magam, hogy egy hatalmas nő lábainál vagyok összekuporodva…a lábai fehérek voltak és olyan vékony volt rajtuk a bőr, hogy látni engedték az artériákat és a vénákat.”
3:31:
„Néha a látvány nyomasztott…a sötétség olyan sokatmondó, de az én szűrőim még nem voltak teljesen tiszták…minden összezavarodott.”
3:38:
„A 20 emberből, akik lemásztunk, 4-en éreztünk különös dolgokat, egy katonát 2 alkalommal mentett meg valami a haláltól”.
3:45:
’Én magam is elestem, bele egy földalatti folyóba, ami ki tudja, hová vitt volna, de egy cseppkő csodálatos módon megmentett.”
3:53:
„Furcsa álmok, az idő elvesztésének az érzése.”
4:00:
„Mikor kijöttem a barlangból…egyre csak vissza akartam térni.”
ITT
2010. szeptemberében meghívást kaptam a Teleamazonas TV nevű ismert csatornától, a Napról napra c. műsor programfelelősétől, hogy a témában járatos tanácsadóként részt vegyek a műsorban a Tayos barlang meglátogatása szempontjából, aminek a magyar kutató, Móricz János, a barlangok hivatalos felfedezője a Táltosok Barlangja nevet adta és kinyilvánította, hogy a barlangok belsejében van egy fémkönyvtár, ahol az emberiség özönvíz előtti történetét találjuk leírva ideografikus írással, amit kutatásaink mindegyikében felfedeztünk és amelynek nyilvánvaló a kapcsolata a sumér lineáris írással és egy székelynek nevezett ősi európai írással.
Ettől fogva, jó vagy rossz szándékkal, a látogatók egy lavinája indult meg, akik a legtöbb esetben csak egy témát szerettek volna a könyvükhöz. Mások jövőbeli kincsvadász expedíciókat szerettek volna szervezni, akiket sötét szándékú banditák vezettek félre, vagy olyanok is voltak, akik ismeretlen növények iránti botanikai kutató utakat szerettek volna szervezni. Érdekes adalék, hogy a 80-as években Stanley Hall által szervezett turista utak is irányultak a Tayos Barlangokba.
Az 1976-os expedíció során a barlangokból származó tekercsek százait fényképezték le és egy videófelvételt is készítettek, amely annak bizonyítására szolgált volna, hogy a barlangok belseje geológiai képződmény, ahogy azt a skót katonák által kísért angol tudósok állították. Stan Hall saját szavaival mondta: „ Inkább dobnánk a videót a folyóba, minthogy átadjuk az ecuadoriaknak,” és mikor Jaime Rodríguez, a Tayos, egy világ a Föld belsejében c. dokumentumfilm szerzője megkérdezte tőle, hogyan gondolja a skót csapatoknak ezt a kijelentését, Hall egyszerűen ezt válaszolta: „Skót büszkeség.”
A 2004-től különböző médiáktól megszerzett fényképes bizonyítékok, különösen 2009-től Gerardo Peňától kezdve izgalmasak voltak, de ugyanakkor elégtelenek is, ezért próbáltunk meg néhány alkalommal anyagi forrást keresni egy újabb expedícióhoz. Rafael Correa úr, Ecuador elnöke titkárán keresztül megörvendeztetett minket arra buzdítván, hogy vegyünk részt Quitóban egy rendezvényen a Nemzeti Kulturális Minisztériummal megbeszélendő a jövőbeni terveinket, ami a neoarcheológiára, a Crespi gyűjteményre, a nyelvészeti összehasonlításokra, a feliratok megfejtésére vonatkozik, amelyek közelebb hoznák hozzánk annak a megértését, hogy néhány kövön látható ábrázolás a barlangok közelében valójában földalatti térkép. Sajnálatos módon az egyik engem támogatni hivatott akadémikus távolléte miatt nagymértékben lelassult bármely jövőbeni terv.
Ekkor megismertük az Isaminas csoport tagjait, akikkel megosztottam az ismereteimet, és akikre a Teleamazonas-szal való kapcsolat kezdeményezése maradt, akik egyidőben terveztek egy expedíciót ugyanabban a témában.
Utána találkoztunk Quitóban a Napról napra producerével, David Romeroval, tanácsot adtunk neki, hogy mely témákkal foglalkozzon, a felkészítések egész sorát koordináltuk, amelyeket a hadsereg tagjainak kellett volna vezetni. Ezek a felkészítések a rappelban való leereszkedésre, hegymászásra és túlélésre irányultak .
Mióta csak meghívtak, szorosabbra fűztem a kapcsolatot Juan Pablo Torallal, Jorge Toral Ordóňez fiával, az apa Móricz munkatársa és barátja volt, van egy az „Atlantisztól a Tayos Barlangokig” c. kiadatlan könyve, bér Francisco Torallal segítettem kiadót keresni és lektorálni. Juan Pablo meghívása egy tiszteletadás volt édesapja fáradhatatlan munkájának, akinek a néhány évvel ezelőtti halála Spanyolországban, rejtélyes körülmények között nagyon meglepett.
Juan Pablóval részt vettünk egy felkészítésen, ott bemutattam Santiago Lenin Villarruelnak, aki, azonkívül, hogy a Teleamazonas-szal való találkozásaink eredeti létrehozója volt, olyan okokból, amelyeket eddig még nem sikerült megfejtenem, elvált a Tayos Barlangokhoz utazó csapatunktól. Chiribogában, Pichincha tartományban találkoztunk, egy 5 órás gyaloglás elé néztünk a hegyekben egy sáros és vad vidéken. Készen álltunk az expedícióra.
Quitóig utaztunk és az expedíció résztvevőivel és a főváros hadseregének egy csoportjával repülőre szálltunk a Shell osztagának az irányába, ahol az iwiáktól kaptunk kiképzést, akik hősiesen védték az országok őserdőbeli tapasztalataiknak köszönhetően. Ebben a 100 %-ban ecuadoriakból álló expedícióban a shuarok voltak a stratégák. Az elmúlt évtizedekben csak teherhordók és idegenvezetők voltak, most viszont ők határozták meg az úticélt.
Flores kapitány, a különítmény instruktora fogadott minket, a bevezető beszélgetés után meghívtak engem, hogy vegyek részt egy tájékoztató beszélgetésen, amely az én nyelvészeti és epigráfiai kutatásaimról szólt. A következő napon az Awá uwishin (sámán) vezette védő szertartáson vettünk részt, szellemileg felkészített minket a kiképzésre és a Tayosba vezető expedícióra.
A helikopter felszálló pályájához mentünk,40 méter magasságba, ahonnan meg kellett valósítanunk a rappel kiképzésünket. Eredetileg ez egy olyan katonai kiképzés, ahol a helikopterből való ugrást és mentést oktatják. Érzelmek kavarogtak bennünk, a magasságtól való félelem, hogy a leereszkedésünk egy vékony kötéltől függ, az őserdő végtelensége a horizonton, egy könnyű kis eső, amely felélénkített minket és az öröm, hogy egy újabb lépést tettünk meg.
Nem fogom azt hazudni, hogy az ereszkedő technikám tökéletes volt, van egy sérülés a vállamon, amely korlátozza a mozgásomat, ez nyilvánvaló volt, amikor megpróbáltam felfelé mászni. Aztán a kiképzés második napján, amikor már jobban teljesítettem, elindultunk Patuca felé, ahonnan egy Super Puma helikopterrel utaztunk a barlangok mostani őrzőjéhez, akivel egy máig tartó barátságot kötöttem, mint ahogy a közösség többi tagjával és a shuar vezetőséggel is.
Az este folyamán indultunk el, megrágott jukkáből készült chichát ittunk és hallgattuk Susanát, vendéglátónk feleségét, aki történteket mesélt, amelyek sokak számára bizonyára fantáziának tűnnek, de ezek kötik őket az őseikhez. Így tudtuk meg, hogy Sunki, a vizek istene/istennője hogyan küldött vízözönt, amely nagyon sok összefüggést mutat a sumer táblákon leírt vízözönnel. Megtudtuk a shuarok hüllőktől valő eredetét,hogy a barlangok mélyén szellemi és anyagi lények vannak, különösen egy, akit Iwianchi-nak vagy ördögnek hívnak.Másnap reggeli után, és miután Susana megáldott minket az énekével, megkezdtük a gyaloglást a barlangok bejáratához, csomagjainkkal, élelmünkkel, barlangászfelszerelésünkkel a vállunkon, amely összesen több, mint 35 kilót nyomott. A nap perzselő volt, de mivel az azelőtti hajnalban esett az eső, ami jellemző az amazonasi őserdőre, párába burkolóztunk, a sár és az oldalunkra eséstől való félelem miatt minden megtett lépés egy hőstett volt. Megérkeztünk a barlangok bejáratához és biztonságos pozícióba helyezkedtünk. A Katonai Földrajzi Intézet tagjai felszerelkezve magasságmérőkkel, iránytűkkel, mágnespisztolyokkal, GPS-ekkel a térképeket és a koordinátákat tanulmányozták. Az eredmény: a Táltosok Barlangjának a bejárata a déli szélesség 3’02” fokánál és a nyugati hosszúság 78’12” fokánál található. A tengerszint feletti magassága 520 méter. A kora kb. 200 millió év. Itt van az idő, hogy leereszkedjünk és megbizonyosodjunk emberkéz alkotta nyomok létezéséről a földalatti világ belsejében.
Az iwia vezetők, a terület jó ismerői (évente 2-szer ereszkednek le kezdetleges eszközökkel, hogy tayo madarakat gyűjtsenek) egy erős fatörzset tettek a szűk nyíláshoz, ahhoz erősítettünk minden biztonsági felszerelést, amik a leereszkedéshez kellettek. Az expedíció tagjai egyenként ereszkedtek le, amíg rám került a sor. Egy nyílással találtam magam szemben, ahonnan csak néhány méterre lehetett látni, aztán megkezdtem a leereszkedést. A szikla nagyon csúszós és szokatlan volt, ezért a lábaimmal kellett magam löknöm. Belülről mantraszerűen hallottam a dalt, amit tanítottak nekem: Tayu, tayu, viňajei. Tériszonyom elmúlt, biztonságban éreztem magam.
Megkapó élmény volt felfelé nézni és látni a megtett távolságot, a fényt kezdett eltűnni a távolsággal és miközben mind beljebb haladtunk a barlangban, megértettük, hogy az új valóság, amelyben vagyunk: a teljes sötétség.Miután megtettünk egy tárgyakkal díszített utat, kis ereszkedőkkel, kibontottuk a felszerelést és akkor ért minket az első meglepetés: A földalatti világ lejárata, ahogy Móricz mondta, egy sumér-egyiptomi típusú boltív volt, ahol megbizonyosodtunk arról, hogy ez egy nagy kőblokkokból összerakott építmény és ez a megalit derékszögeken nyugszik. Óránként százat vert a szívünk, amikor összevetettük egy fotóval, amit Gerardo Peňa korábban bocsájtott a rendelkezésünkre.
Felállítottuk a tábort egy impozáns helyen, amit Móricz a 60-as években „Katedrálisnak” nevezett el. Ez egy 30 m széles, több, mint 100 m magas terem. Nagyon megkapó érzés volt egy ilyen tág helységben lenni, ami elfeledtette velünk, hogy a föld gyomrában vagyunk. Egy előretolt csapattal (akik nem voltak egészen a filmes csoport tagjai) haladtunk egy természetes földalatti kristálytiszta és üdítő vizet adó forrásig. A szemüvegem kényelmetlenné vált, mert a nedvesség és a lélegzés miatt könnyen bepárásodott, így fedezhettem fel először biológiai tulajdonságaimat, azt, hogy a fény teljes hiányában a szemem nagyon könnyen alkalmazkodott a sötéthez, lehetővé téve, hogy még szemüveg nélkül is láthassak. Amikor hónapokkal később kutattam ezt a jelenséget, egy ún. luekodermiáról találtam információt, ez egy olyan helyzet, amikor a napfény káros hatásainak kitett szemek tisztán látnak a sötétben, ami természetesen most nem a kutatás tárgya, de vele összefügg.
Magunkhoz vettünk néhány nagy üveg vizet, megálltunk felderíteni az ún. cseppkő temetőt. A shuár világnézetben a barlangok az ősök szellemeinek a lakhelye, és hogy kiengeszteljék őket, hangosan ki kell mondani, hogy én….nak a fia,…, …nak az unokája vagyok, felsorolván a felmenőket is, ezáltal mintegy összekötve a jelent és a múltat, amelyek ebben a dimenzióban találkoznak.
Aztán meglátogattunk néhány termet.
Visszatértünk a táborba, ahol a másnapi fotózás tárgyát beszéltük meg. A másnap olyan relatív fogalom volt, hiszen abban a sötétségben az ember nem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka.
Fáradt voltam, elfogyasztottam egy katonai ételadagot és leheveredtem egy kicsit az iglu sátramba pihenni. Az álmomat néha megzavarta a tayo madarak fülsiketítő zaja, ami egyesek szerint gyereksírásra hasonlít. A célom az volt, hogy néhány percet pihenjek, rendbe hozzam magam, száraz ruhát vegyek fel, felfújjak egy műanyag párnát, ami a hátizsákomban volt és aludjak néhány órát. Nyugodtnak, tisztának éreztem magam, mintha a fejem egy kényelmes párnán nyugodna, félig nyitott szemmel láttam magam, mintha egy nagy fehér nő lábaiban lennék összekuporodva, aki anyaként hívogatott magához, láttam, hogy a bőre fehér és olyan vékony, hogy még a kis vénákat is láttam. Ekkor valami visszatérített a „valóságba”, vagy amit valóságként tanítottak: vizes volt a ruhám, piszkos voltam és rettenetes görcseim voltak. A párna nem volt sehol.
Nyugalom, mondtam magamnak, te egy tudós vagy, nincs bizonyíték arra, amit tapasztaltál, csak egy lidércálom volt. Ekkor egy másik biológiai változást éreztem, bizsergést a teljes testemben, mintha minden egyes póruson egymástól függetlenül mozogna és én ennek tudatában lennék.
Elhatároztam, hogy hallgatok a tapasztalataimról, még sok hónapig nem beszéltem róluk.
A következő napon minden szükséges dologgal felszereltük a filmes csapatot, a fényképek nagy részét én készítettem. Volt egy szóbeli egyezségünk a producerrel, hogy hozzáférhetővé tesszük számára az utómunkálatokat és a kiadatlan videók is bekerülhetnek az archívumba, ennek ellenére néhányuk már nincs meg. A filmes felszerelés nem volt éppen a legjobb, de teljesítette a feladatát, lefényképeztünk minden sarkot, de a meglepetés csak hetekkel később ért minket, amikot átnéztük a fotókat.
150 m mélyen voltunk, és kb. 11 km-t tettünk meg. A levegő hőmérséklete 26, a vízé 23 fok volt.
Másnap lassan haladtunk, hogy jól sikerüljenek a videófelvételek, kihasználtuk a megvilágítást, hogy a környező részletek is jól láthassuk. Az első megálló a Móricz-kapu volt, amelynek éles sarkai megremegtettek, a teteje egyszerű struktúrájú volt, kívül is, belül is megítélésem szerint a kövek be voltak illesztve. Ezután az „ősök temetőjébe” mentünk, így ismerik ezt az álló és függő cseppkővekben bővelkedő helyet, itt, a barlang belsejében egy olyan struktúrát találtunk, amely nagyon emlékeztetett egy megalitikus lépcsőre. Utána arra a helyre mentünk, amit az 1976-os brit expedíció anfiteátrumnak nevezett el, mivel lenyűgöző az akusztikája, így lehet, hogy éppen színház céljaira szolgált, mivel csatlakozott hozzá két melléküreg is, ahonnan meg lehetett közelíteni a félkör alakú csiszolt kövekből készült színpadot. Itt készítettünk néhány fotót a lépcsősorról.
Ezután egy vízesést érintettünk, itt figyelmeztettek a shuárok, hogy Arútam, a szellem, ami életet ad mindennek harcos vagy nagy kígyó képében tűnik fel néha, hogy próbára tegye azok bátorságát, akik meg akarják közelíteni. Ezért Santiago Kamaján ezt a helyet „arútam vízesésének” nevezte el. Itt megfürödtünk, már aki meg merte kockáztatni. Egy hatalmas energiát lehetett érezni a vízben. Ekkor emlékeztem rá, hogy egy más helyen az őslakos testvéreim egy csoportja megmutatta nekem, mi az – amit most már így nevezek – „természetes beavatás”, amikor egy bizonyos hely védőszelleme egy olyan beavatási folyamatot végez, amelyet sok esetben az alany nem fog fel, hanem később álmai által táródik fel.
Visszatértünk a táborba és mialatt ebédeltünk (nem tudom, hogy reggel volt-e vagy este), a kőlapok mellett észrevettem egy támadásra készülő lapuló jaguárt. Közelebb menve rájöttem, hogy ez csak egy jaguárra nagyon emlékeztető kőképződmény volt. Ezek a pontosan vágott kőlapok gyakoriak a földalatti rendszer egész hosszában, mintha csak előzetesen halmozták volna fel ezeket az óriási kőblokkokat, hogy aztán egy építmény vagy egy terem végleges kialakításához szállítsák őket.
Nem tudom elmagyarázni, miért képzeltem azt, hogy egy a termek között gyorsan sikló állattá változom, azt sem, miért éreztem úgy, hogy le kell vetnem a cipőmet, az ingemet, és így futni, de a csapat nyugalma érdekében megfékeztem magam. Kérdeztem magamtól: „Talán megőrültem? Miért érzem olyan jól magam ezen a helyen? Miért érzem azt, hogy nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok, hanem, hogy egyszerűen haza érkezek?”
Ezen a hajnalon videófelvételeket készítettünk a táborhelyünkről, itt felismertem azokat a fotókat, amelyeket régebben Gerardo Peňa bocsájtott a rendelkezésemre, kapcsolataim révén az angol expedícióval, az általuk készített képek néhányára is ráismertem.
Az expedíció 3 részre oszlott, az egyik a Teleamazonas-szal a táborban maradt, a másik kettő pedig megközelíthetetlen helyekre indult. Éppen ezeket a tevékenységeket végeztük, amikor Kamaján Grefával a vállán jött vissza, aki egy terem kutatása közben eltörte a lábát. A teremben mindkettőjük leírása alapján hatalmas méretű kőágyakra hasonlító objektumok voltak, közepükön egy kőtérképpel, ahol látni lehetett, hogyan helyezkedtek el a termek az alagútrendszerben. Ez egy évekkel ezelőtti felirat megfejtésemre emlékeztetett engem, amelyeket a környéken végeztem, ahol egy ideografikus írás megadta az alap útvonalat, hogy beljebb melyik irányba kell menni és ott miket lehet találni. Ezért azt mondtam Kamajánnak, hogy el szeretnék menni oda. Beszéltem Grefával, tudtam, hogy már 2 ezelőtti alkalommal is majdnem megsérült, először a bejáratnál. Úgy érezte, hogy valami megragadja a medencéjénél, és lassan a földre rogyott. Grefának ezt egy figyelmeztetésnek kellett volna vennie. Másodszor 4 méter magasságból zuhant le, amikor a táborhelyünk környékén nagy számban található termek egyikét kutatta.
Grefát kimenekítettük, visszamentem oda ahol Flores kapitánnyal meg akartunk nyitni egy kis termet, amelyet láthatólag szándékosan zártak le, de a rendelkezésünkre álló eszközökkel ez elég nehézkes volt. A felső részt fényképeztem, hetekkel később fedeztem fel, hogy az itt látható vésett írás nagyon hasonlított a sumér lineáris íráshoz. Varga Géza magyar tudós szerint –akivel közel egy évig leveleztünk – köze van a székely íráshoz is. Ez nem is volt olyan őrült gondolat, Móricz maga is mondta, hogy az ősidőkben azt a területet, ahol a barlangok vannak Shumirnak hívták, amely az ősi kaňari nyelven azt jelenti: „a hegyek tudása”.
Chamico főnök és Piaguaje felmásztak egy bejárathoz a vízesés tetején, beljebb mentek, hogy megnézzék mennyire veszélyes, miközben én Kamajánnal folytattam a beszélgetést a kőtérképről, ekkor kezdtem érezni, hogy milyen bizonytalan a talaj. Ebben a percben a rendszer megrázkódott, nagy kövek kezdtek hullani, de nem a közelünkben. A shuár kísérőink figyelmeztetően mondták: „Ez Iwianchi, haragszik, mert a lakhelye közelében vagyunk. Egy száraz zajt hallottam, valami organikus volt, mintha valaki be akart volna indítani egy motort. Valamint érdemes kihangsúlyozni, hogy a Teleamazonas által megjelentetett videón – amelynek az utómunkálátaihoz nem férhettünk hozzá – és a meg nem jelentetett videókon egy olyan hangot lehet hallani, amelyet rovarok idéznek elő. Mintha egy ováció hangjai lennének, amilyent egy Jimmy Hendrix-dal, a „Wild Thing” elején lehet hallani. Véletlen vagy nem, az 1976-os angol expedíció kelletlenül meghagyta a Katonai Földrajzi Intézetnek, hogy nevezzék el ezt a termet „The Wild Thing”-nek (vad dolog).
Ekkor hallottuk, hogy valami beleesett a vízbe, amikor odairányítottuk a fényt, láttuk, hogy Chamico ugrott bele 3 méterről a vízbe Őt követte Piaguaje. Látszott a szemükben a félelem. „Valami figyelt és követett minket” – mondták. Órákkal később a felszínen megtudtuk, hogy nem történt semmi geológiai jelenség, pl. földrengés, sem légköri, mint elektromos vihar, amelyet összefüggésbe lehetett volna hozni a barlangban tapasztaltakkal.
A táborban miközben a Teleamazonas felvette ezt az esetet és a katonák tanúbizonyság tételét és kijelentéseit, egy másik csoport megpróbált visszamenni abba a terembe, ahol Grafa eltörte a lábát, és fotókat készített.
Néhány órás pihenőt rendeltünk el, mert amint hajnalodott, nekifogtunk a visszamászásnak, amely az egész csoport számára kb. 4 órát vett igénybe. 60 órát töltöttünk a Táltosok Barlangjában, elégedettek voltunk, bár nem mentünk 12 km-nél többet. Móricz kijelentései alapján ez a rendszer kilométerek százaira, ezreire húzódik észak és dél felé, egész Amerikán keresztül. Megtettük az első lépést. Még várjuk egy második expedíció anyagi támogatását, amikor is legalább 15 napot szeretnénk a föld gyomrában tölteni. Eközben elménkkel folyamatosan halljuk shuár barátnőnk dudorászását: Tayu, tayu, tayu, viňajei (Tayo, tayo, jövök már). Ekkor, amikor ruhát váltottam, ujjak nyomát fedeztem fel az alkaromon, mintha valaki így ragadott volna meg. Ekkor eszembe jutott egy sor olyan esemény, amelyek a többiek nagy része számára észrevehetetlenek maradtak. Pl. miközben mindenki pihent, felkeltem, hogy „folyó ügyeimet” elvégezzem, és elmentem vizet keresni az „arútam vízesése „ felé, mivel már ismertem az utat és a távolság sem volt nagy, így hát felkerekedtem azzal az örök érzéssel, hogy nem vagyok egyedül, valami biztatott, hogy folytassam, taszigálta a vállamat, mikor fáradtnak éreztem magam, és amikor megcsúsztam a cseppköveken, ami egy 8 m-ről történő halálos zuhanást eredményezett volna, ugyanaz állította meg a zuhanásomat is. Mikor megnéztem, láttam, hogy az egy álló cseppkő, és mivel letört, magammal hoztam. Álmaim nem voltak pihentetőek, nem engedtek pihenni hetekkel később sem, amíg nem tettem meg azt, amit az álmok kértek tőlem: Beszéljek egy érintett csoport egy vezetőjével és mondjam neki: Miért hagyod, hogy mások a te élményeidet a sajátjukként meséljék el? Nem emlékszem a pontos szavakra, de mindenesetre az álmok megszűntek, amint teljesítettem az utasítást. Továbbra is álmodtam a barlangokkal, hogy volt egy lény, aki sebesen, ugrálva futott beljebb olyan úton, amellyet én is bejártam a shuár testvéreimmel, míg el nem értem egy olyan helyre, ahol mindig lenyugvóban volt a Nap, ahol dús volt a vegetáció és a föld színe vöröses volt. Álmodtam és még mindig folyamatosan álmodom. Csak az a különbség, hogy most már értem, hogy ezek az álmok a valóság látásának egy formája.
Nem vagyok a Tayos Barlangok szakértője, nem szándékozom semmilyen könyvet írni a témáról. Nem fogok előadásokat tartani paranormális jelenségekről, sem csoportot ill. vallást alapítani. Ez csupán csak az én személyes élményem tanúságtétele, akár bizonyítható, akár nem. Csak azt mondhatom, hogy az a Manuel Palacios, aki lement a Tayosba, nem ugyanaz, aki feljött. Ott lent valami megszakadt és új struktúrát kapott. A személyiségem 90 %-át meghatározza az a 60 órás feledhetetlen expedíció. Lényemben ezért mindig visszhangzik Susana dala:
Tayu, tayu, tayu, viňajei: Tayo, tayo, (a barlangok őrzője), jövök már!
Forrás: Aranykapu, Tayos Cave
ÓRIÁSOK KÖZT SÉTÁLVA
00:03:
2010-ben egy fontos expedíció indult a rejtélyes Tayos Barlangokba. A résztvevők egyike volt az ecuadori nyelvész és kutató, Manuel Palacios.
00:09:
Küldött az általa válogatott képekből, hogy vizsgáljam meg azokat.
00:16:
Manuel így mesélt az élményeiről: „Úgy éreztem, mintha a gyökereimhez tértem volna vissza, mintha ing nélkül, alsónadrágban, mezítláb sétáltam volna, nem féltem a kígyóktól, a tarantuláktól és a denevérektől.”
00:25:
„A hely békésnek, nyugodtnak tűnt…mintha otthon lennék…mintha pihennék…”
00:31:
Mikor analizáltam a fényképeket, találkoztam a hihetetlennel, és küldtem neki egy üzenetet: „Manuel, te óriások közt sétáltál!”
00:37:
A Tayos –Óriások közt sétálva.
3:26:
„ Úgy éreztem, hogy vezetnek…és álmaimban láttam magam, hogy egy hatalmas nő lábainál vagyok összekuporodva…a lábai fehérek voltak és olyan vékony volt rajtuk a bőr, hogy látni engedték az artériákat és a vénákat.”
3:31:
„Néha a látvány nyomasztott…a sötétség olyan sokatmondó, de az én szűrőim még nem voltak teljesen tiszták…minden összezavarodott.”
3:38:
„A 20 emberből, akik lemásztunk, 4-en éreztünk különös dolgokat, egy katonát 2 alkalommal mentett meg valami a haláltól”.
3:45:
’Én magam is elestem, bele egy földalatti folyóba, ami ki tudja, hová vitt volna, de egy cseppkő csodálatos módon megmentett.”
3:53:
„Furcsa álmok, az idő elvesztésének az érzése.”
4:00:
„Mikor kijöttem a barlangból…egyre csak vissza akartam térni.”
ITT
Bővebb információt a legelső cikkemben szerezhetsz ITT
És még: http://aranykapu.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=607069
Európai népek amerikai eredete (pdf) ITT
http://aranykapu.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=606867
http://aranykapu.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1175537
http://aranykapu.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1175540
http://aranykapu.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1176110
http://aranykapu.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1176233
http://aranykapu.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1177896
http://aranykapu.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1177608
Sokat hallottam már a barlangokról, de ez a személyes beszámoló ragyogóan izgalmas és intimitásában hiteles utazást jelentett számonmra. szilhaller@gmail.com
VálaszTörlés